Az időzítés amúgy tökéletes egy ilyen válogatáshoz: az elegáns Killers és a camp Scissor Sisters is milliós példányszámban ad el lemezeket (Hot Fuss, Scissor Sisters), sorra tűnnek fel olyan új előadók, mint a White Rose Movement – és még az eredeti irányzat legnagyobb sztárzenekara, a klasszikus felállású Duran Duran is sikerrel tért vissza az Astronaut album Budapestet is érintő turnéján. A „mindig a kettővel ezelőtti évtized jön vissza a divatba” elv ismerői számára persze nem meglepő, hogy idővel a poptörténet egy olyan mosolyogtató zárványa is rehabilitálódhatott, mint a digitális dobhangok, hűvös szintik, bizarr vokálmanírok, csiricsáré „modern elegancia”, erős smink és hülye frizurák jellemezte újromantika - mely zeneileg nem is volt valami túl egységes dolog, hiszen a Roxy Musictól kölcsönzött alapvonal mellé belefértek a kánonjába Talking Heads-es fehér art-funk, elektropop vagy reagge-pop szerzemények is, sőt a szerelmes és eszképista dalok mellé egy olyan híres protest song is, mint a Heaven 17-féle (We Don`t Need This) Fascist Groove Thang.

Természetesen ez az új hullámos alműfaj is kitermelte a maga klasszikus dalait, és az EMI kiadó – a hozzá tartozó Chrysalis, Virgin és Mute révén – szerencsés módon ezek nagy részének birtokosa, így nem okozott gondot egy átfogó válogatást összeállítani. A Duran Durantól a Girls On Film, a Spandau Ballet-től a Gold, az Ultravoxtól a Dancing With Tears In My Eyes, az OMD-től a Enola Gay, a Human League-től a Fascination, a Heaven 17-től a Temptation, a Talk Talktól az It`s My Life, a Kajagoogoo-tól a Too Shy, a Culture Clubtól a Do You Really Want To Hurt Me – ezek mind bombabiztos darabok, de itt vannak az olyan „kötelező” előadók is, mint Thomas Dolby, a Classix Nouveaux, a Japan, a China Crisis vagy a korai Simple Minds.

Ezen az 54 számos válogatáson akadnak azonban súlyos hiányok (nincs itt például a Visage, az ABC, az A Flock Of Seagulls, Gary Numan vagy – hogy egy extrém camp figurát említsünk – Adam Ant), és komoly mellényúlások is: a veterán német Kraftwerket a new romantic kategóriába sorolni ugyanolyan nevetséges, mint a szatirikus new wave art-popban utazó amerikai Devót, és a Depeche Mode-renegát Vince Clarke szinti-pop zenekarai, a Yazoo és az Erasure sem tartoznak igazán ide, főleg hogy ez utóbbi a nyolcvanas évek második feléből származó felvételeivel már kronológiailag is jócskán kívül esik a tárgyalt perióduson.


7/10