A Velvet Underground anélkül oszlott fel a hetvenes évek hajnalán, hogy sikerült volna közönségsikert elérnie, de a következő évtizedek jócskán rehabilitálták a korát megelőzően zseniális New York-i zenekart, mely a rockgyökerek, a művészi avantgárd és a perverzen intellektuális szövegvilág ötvözésével megteremtette az „alternatív” rock alapjai. A nagy felállás tagjai, a klasszikus zenei képzettségű multiinstrumentalista John Cale, a dalszerző-gitáros-énekes Lou Reed, a gitáros Sterling Morrison és a női dobos, Moe Tucker 1990-ben már összeálltak egyszer Párizs egyik elővárosában, a hajdani mentoruk, Andy Warhol életművét áttekintő kiállítás megnyitóján egy egyszámos meglepetéskoncert erejéig, így nem meglepő, hogy mikor 1993-ban összehoztak egy teljes európai turnét, a koncertfelvételekhez a párizsi Olympia színpadát szemelték ki (később lett volna egy amerikai turné és egy MTV Unplugged is, de ennek előkészületei közben Reed és Cale összeveszett, és a Velvet Undergound ismét feloszlott, amit aztán Morrison 1995-es halála végleg le is pecsételt).

Az 1993-as turnéra a hol mélyhegedűn, hol basszusgitáron, hol billentyűkön játszó John Cale három társa kedvéért olyan dalokat is betanult, amelyek már az ő 1968-as kirúgása után születtek, és az ötven körül járó zenészek friss hangszereléseket találtak ki régi számaikhoz. Ezen a párizsi felvételen a Beginning To See The Light például gyorsabban hangzik el, a Pale Blue Eyeshoz hegedűtéma adódik, a Sweet Jane-be visszakerül a „wine and roses” középrész, a Femme Fatale-t a néhai Nico helyett John Cale énekli (meglepő módon ő énekelheti az I`m Waiting For The Man című Reed-klasszikust is!), a négy legendás stúdióalbum kulcsdalai mellett előkerülnek olyan ritkaságok is, mint hegedű-gitár párbajjal negyedórásra bővített Hey Mr. Rain vagy az I`m Sticking With You, melyhez Moe Tucker is előrejön dobjai mögül a mikrofonhoz, ráadásként pedig egy új Reed/Cale-szerzeményt is kapunk Coyote címmel. A borotvált halántékú cool Cale néha bakizik a szöveggel, Reed néha idegesítően maníros pozőr, Morrison és az állva doboló Tucker nagymama pedig elég megszeppent benyomást keltenek, de a produkció így is élményszámba megy. A fő problémát az jelenti, hogy a 15 számos koncertfilmből túl sok minden kimaradt, ami pedig a 23 számos dupla koncertlemezen ott van – a legfájóbb hiány a John Cale által énekelt All Tomorrow's Parties, ami pedig ennek a visszatérő turnérepertoárnak a fénypontja volt.
QQQQ

EXTRÁK

Szégyen, de nincsenek.


1993/2006 Hossz: 93 perc Kiadó: Warner Hang: angol sztereo