A honi filmforgalmazási gyakorlat rút iskolapéldájaként A pap, a kurtizán és a magányos hősre keresztelni a Cable Hogue balladáját nem csak azért alapos melléfogás, mert a gyanútlan nézőt drámai spagettiwesternek ígéretével vezeti tévútra, de azért is, mert csak felületesen illeszkedik a három főszereplőhöz. A sivatagban talált forrás mellé postakocsipihenőt építő Cable Hogue nem igen emlékeztet a klasszikus western magányos fegyverhőseire, csupán egy mogorva, mosdatlan vénember jókora elszántsággal és koplaló libidóval; a közeli városkából hozzáköltöző kéjhölgy örömest fordít hátat eredeti munkájának némi megkésett románc reményében, az időnként betoppanó vándorprédikátor pedig jóval közelebb áll valami archaikus hippiszekta szexgurujához, mint a katolikus anyaszentegyházhoz. Peckinpah ebből a furcsa trióból kerekít apró, hétköznapi életképek révén egyfajta csehesen szelíd iróniájú elégiát a pusztuló Vadnyugatról: helyenként még a burleszkelemektől sem visszariadó filmje műfajilag közelebb áll a korszak keserédes szerelmi komédiáihoz, mint Sergio Leone vagy az öreg John Wayne egy tömbből faragott félisteneinek megrendítő hőseposzaihoz. ****

Míg Cable Hogue fiktív figurája melegszívű, csúfondáros búcsú a félmúlt hatlövetű héroszaitől, a három évvel később leforgatott Pat Garrett és Billy, a kölyök két hús-vér legenda életrajzilag hitelesen ábrázolt alakját felhasználva a zsáner legszívszorítóbb gyászbeszédét mondja el nem csupán a western, a történelmi Vadnyugat vagy Peckinpah életpályája, de valamennyi nagy férfibarátság és a hajdanvolt édes ifjúság felett. A rablóból lett pandúr Garrett első munkája, hogy levadássza utolsó megmaradt barátját, a mexikói határszélen portyázó Billyt: küldetése ezúttal nem holmi halálos veszélyek miatt öngyilkos vállalkozás, inkább azért, mert saját régi és jobbik énjével kell végleg leszámolnia. A mai napig félkésznek tekinthető utolsó Peckinpah-western nem képmutató, hamis nosztalgiával megfestett vigília, hanem egyszerre méregkeserű mítoszrombolása a hagyományos vadnyugati etosznak és édesbús hősteremtés néhány egyszerű, elkötelezett kisemberből egy végtelen és emberi életre jobbára alkalmatlan vidéken: nem véletlenül láthatjuk ebben a filmben az életmű legmeghatóbb haláljeleneteit, legyen szó egy kiszolgált sheriff utolsó útjáról a folyóig a Knocking on Heaven`s Door dallamára, egy vén csaló utolsó párbajáról („Sosem tudtam számolni... de legalább nem felejtenek el”) vagy a híres utolsó lövésekről Billy, Pat és Pat tükörképe között. Kedvencet választani a Vad banda és a Pat Garrett és Billy a kölyök örökbecsű remekművei közül nem szaktudás vagy ízlés, mint inkább életszemlélet, lelki alkat kérdése - miként a Kölyköt alakító Kris Kristofferson mondta egy Peckinpah-portréfilmben: míg az előbbi film a Nap, addig az utóbbi a Hold a rendezőzseni életművében. *****

Extrák:
Hasonlóan a Peckinpah-díszdoboz többi darabjához, mindkét filmhez jár a manapság legismertebb Véres Sam-szakértők kollektív audiokommentárja, ami gyakorta érdekes és informatív, de legalább annyiszor önismételgetés és félrebeszélés. A vén Cable Hogue emellé csupán egy félórás interjút kap a női főszerepet játszó Stella Stevensszel (bájos), míg a Pat-Billy duó esetében Kris Kristofferson múltidéz hasonló hosszúságban, de kevésbé lényegretörően (Fél lábbal a sírban), majd elénekel egy Peckinpah-hoz írt balladát is (One for the Money), végül a régi szerető és produkciós asszisztens, Katy Haber beszél mellé Paul Seydor vágó közreműködésével (Pat és Billy dekonstrukciója). A Pat Garrett és Billy a kölyök duplalemezes kiadásának igazi nóvuma egy 2005-ös szakértői filmváltozat, amit az audiokommentárokban is részt vevő Seydor irányításával készítettek el. Tekintve, hogy a filmnek már eddig is forgalomban volt két nem teljes változata, az 1973-ban másfél órásra mészárolt stúdióverzió és a rendezői vágatból rekonstruált 1988-as Turner-verzió (ez jelenleg a hivatalos és az eredeti Peckinpah-elképzeléshez legközelebb álló változat), komoly indokra van szükség ahhoz, hogy ezt néhány szaktekintély egy újabbal bővítse. Seydorék szerint ehhez elég feszesebbre vágni a jeleneteket, átalakítani a narratív keretet (elhagyva többek közt az 1988-as opusz gyönyörű képkimerevítős főcímét), csúnyán megkurtítani a finálét (kihagyva a rendező személyesen előadott búcsúbeszédét a vén koporsókészítő szerepében), valamint beilleszteni egy korábban soha nem látott epizódot Garrett és spanyol felesége veszekedéséről. Szerintem meg nem, de ez szigorú magánvélemény, miként az is, hogy a magyar szinkron hanyag félrefordításait még a Koncz-Szakácsi páros remek teljesítménye sem képes ellensúlyozni. ***The Ballad of Cable Hogue (16)
1970 amerikai western Hossz: 117 perc
Forgalmazó: Warner Home Video
Rendező: Sam Peckinpah
Szereplők: Jason Robards, Stella Stevens, Davis Warner, Strother Martin
Kép: 16:9/2,35:1, színes
Hang: angol, német, spanyol mono
Felirat: magyar + 11 nyelv

Pat Garrett and Billy the Kid (16)
1973 amerikai western Hossz: 117/111 perc
Forgalmazó: Warner Home Video
Rendező: Sam Peckinpah
Szereplők: James Coburn, Kris Kristofferson, Bob Dylan, Richard Jaeckel
Kép: 16:9/2,35:1, színes
Hang: magyar, angol, német, spanyol mono
Felirat: magyar + 15 nyelv