Az 1976-os születésű Isobel Campbell már a Belle And Sebastian csellista-énekesnőjeként töltött évei alatt elindította szólókarrierjét The Gentle Waves nevű projektjével (The Green Fields Of Foreverland – 1999, Swangsong For You – 2000). Anyazenekara korai megszólalását még atmoszférikusabb, még inkább kamarakörnyezetbe csomagoló dalai inkább csak bájosnak nevezhetők, bár egyetlen nagyon erős darab (Falling From Grace) azért sejtette, hogy akár még érdekesebb dolgokra is számíthatunk Stuart Murdoch ex-barátnőjétől. A zenekarból Isobel a 2002-ben, a Storytelling filmzene felvételei után szállt ki, majd kiadott egy hétszámos EP-t is egy skót dzsesszzenésszel, Bill Wellsszel közösen (a Ghost Of Yesterday minimalista, ambientes csomagolásba ültetett hét kevésbé ismert Billie Holiday-dalt, a végeredmény azonban sokkal közelebb esett Julie Cruise világához, mint a néhai dzsesszlegendáéhoz). 2003-ban Isobel Campbell már saját neve alatt jelentette meg az Amorino albumot: eddigi legjobb alkotásán változatosabb dalparkkal találkozhatunk (még tiszta szving is belefért), sőt már egy duett is szerepelt rajta Kurt Cobain egyik nagy kedvenc dalszerző-énekes kortársával, a szintén skót Vaselines fiú-lány duóból ismert Eugene Kellyvel (Time Is Just The Same). Onnan már csak egy ugrás volt Kurt Cobain másik nagy kedvenc dalszersző-énekes kortársa, Mark Lanegan (aki már a Screaming Trees működése alatt elindította szólókarrierjét).

A kollaboráció első gyümölcse Campbell 2004-es Time Is Just The Same című EP-jén érett be, az Amorino egy instrumentális dalának újrarögzített változatával (Why Does My Head Hurt So?). Eredetileg ebben is Kelly szerepelt volna, de hangja nem passzolt a szerzeményhez, s miután Campbell meghallott egy korábbi Lanegan-szólólemezt, úgy érezte, megtalálta a szükséges hangot is. Az énekesnő a Queens Of The Stone Age turnéjának glasgow-i állomásán találkozott először Mark Lanegannel, aki Isobel nagy rajongójaként kiejtette azt a könnyelmű mondatot, hogy szívesen készítene valamikor egy közös lemezt vele. Több se kellett Belnek, hazament, és nekiállt duetteket írni a hangjukból adódó (kislányos/férfias, angyali/démoni, fátyolos/reszelős stb.) kettősségre helyezve a hangsúlyt. A lemez struktúrája aztán interneten cserélt demók útján alakult ki, tavaly májusban pedig egy Los Angeles-i stúdióban közösen is igazítottak még az anyagon, és rögzítettek egy Revolver című új Lanegan-szerzeményt is. Hogy egy románc is belefért-e, arról nem szól a fáma, de alighanem hülyék lettek volna kihagyni.

A Ballad Of The Broken Seas tehát inkább a skót énekesnő munkásságába illeszkedik szorosan: nemcsak a dalszerzés, de a hangszerelés terén is az ő ötletei uralkodtak, és egyfajta fordított helyzetben ő használta oly módon Lanegan hangját, mint annakidején nagy példaképei tették partnernőik hangjával, Hazlewood Nancy Sinatráéval, Gainsbourg Jane Birkinével. A dalok körítése is jól leírható ezen klasszikus kollaborációk mentén, többnyire puha, akusztikus hangszerelés a jellemző (elsősorban gitár, néha zongora), melyet vagy egy speciális hangszer (leginkább cselló, néha hegedű), vagy valami hangsúlyos effektezés, vagy pedig tömény vonószenekari réteg egészít ki. A countrys, merengős őszi hangulatokat, morriconés western témák nyomatékosítják, és az egész lemezre a finomság, a lágyság a jellemező. Természetesen a kontrasztos a bűvös szó az ének terén, de a lemez igazi különlegessége abban áll, hogy Isobel egyszer sem játszik rá erre: képes végig a visszafogottság mentén lebegtetni a hanganyagot (erre egy férfi szerző aligha lett volna képes, és alkalmanként „harapósabbá” tette volna az anyagot). Több dalban is Mark hangja uralkodik, Isobel pedig csak feloldja a hol sötét (Deus Ibi Est), hol reménytelennek tűnően baljós hangulatot (The False Husband), mint egy jótevő angyal. Mint már nem egyszer, ezúttal is elsüti egyik kedvenc dalának, a Simon And Garfunkel duó által is sikerre vitt Scarborough Fairnek a motívumait (az egyedül előadott Black Mountainben), Lanegan a címadó dalban énekel szokatlanul „szépen” (Ballad Of The Broken Seas), és akad egy instrumentális felvétel is, melyet Bel gitárosa, Jim McCulloch szerzett (It`s Hard To Kill A Bad Thing). A végig a berobbanás előtt tartott Revolver a lemez egyik csúcsa, a kislemezre kimásolt Hank Williams-feldolgozás, a Ramblin` Man is nagyon erős – olyan mintha Campbell hangszerelése közben Tom Waitsre gondolt volna. A Honey Child What Can I Do? monoton ritmikája ellenére is a lemez legslágeresebb darabja lett, a orgonás The Circus Is Leaving Town című záródal pedig szépen válaszol Johnny Cash utolsó lemezeinek (Solitary Man, The Man Comes Around) hangulatára.

(Isobel rajongóinak jó hír, hogy az énekesnő következő, Over The Wheat And The Barley címen tervezett szólólemeze is nagyjából készen van már, és szintén még 2006 folyamán várható a megjelenése.)


8/10