Annak ellenére, hogy az Arctic Monkeys lemeze, mint zenés-szöveges popproduktum, jobban a britek elevenébe vág és – hogy egy lábszagú politológiai kifejezéssel is éljünk – talán mindennél erősebb társadalmi beágyazottsággal bír, azt nyugodtan rögzíthetjük írásban is, hogy a nevét David Bowie Hunky Dory című 1971-es albumának egyik dala után szabadon választó, ugyancsak poétikusan ifjú Kooks kvartett lemeze talán még inkább fülbemászó, még slágeresebb zenét tartalmaz. Mi több: ha poénos kedvünkben vagyunk, egy alternatív jövőt elképzelve akár még egy Oasis/Blur-féle párviadalt is vizionálhatunk az északi, iparvárosi, pattanásos, proli, punkos, feszes Arctic Monkeys és a déli, tengerparti, csinos, szofisztikált, popos, romantikus Kooks között.

Ha tehát nagyjából pozícionálni próbálunk, a húszéves Luke Pritchard gitáros-énekes vezette Kooks – melynek tagjai egy művészsuliban ismerkedtek össze (ahová Pritchard akkori barátnője, a szintén popkarriert választó Katie Melua is járt) – többé-kevésbé az angol popzene középosztálybeli, laza, art school és mod hagyományát hozza, és olyan együttesek zenei örökségét képviseli, mint a Kinks, a Beatles, a Police, a Madness, a Blur vagy a Supergrass. Maradhatunk is az utolsó névnél, hiszen a Kooks-album hangütését, sármját, színeit és hangzását tekintve leginkább a korai Supergrassra emlékeztet. A Seaside című akusztikus, elvágyódós balladával felvezetett lemez első fele (a See The World, a Sofa Song, az Eddie`s Gun, a slágergyanúk közt is első Ooh La La és a You Don`t Love Me) az 1995-ös I Should Coco felhőtlen tacskóbeatjét megidéző rohanás, benne csupa egylendületű, hibátlanul hangszerelt, ügyesen arányított akusztikus és harapós elektromos gitárokkal megpakolt fülbemászó potenciális slágerdal. A második etap viszont – ha a lemez első fele a hajszás garázs-pop attakok miatt működik – éppen az árnyaltabb, de legalább annyira emlékezetes popdalok miatt érdekes. Ott a kedélyes, kinkses She Moves In Her Own Way, a police-os, reggae-s, skás és beates részeket izgalmasan váltogató Matchbox, a címéhez mérten bájos Naive, a drámázó és balladázó – egy ponton még a Cure Pictures Of You-ját és Robert Smith perszónáját is eszünkbe juttató – I Want You Back, a Libertines-ízű If Only, a romantikus, pajkos, folkos Jackie Big Tits, a spanglis, bluesos, sőt a Police fehér reggae-jére és a Clash punkos dubjára egyszerre kacsintó Time Awaits, stílusos lezárásként pedig a kamaszosan pszichedelikus Got No Love. Az Inside In/Inside Out – melynek producere nem mellékesen Tony Hoffer (Supergrass, Beck, Air, The Thrills, Turin Brakes, Phoenix, Idlewild, Belle And Sebastian stb.) volt – önmagában is nagyszerű poplemez, bemutatkozó anyagként mérve viszont egészen kiemelkedő.

Néhány héten belül máris két briliáns debütalbum – prímán indul a 2006-os év!


9/10