Az 1969-es Space Oddity és az 1971-től `74-ig terjedő glam-rock korszak Mick Ronson farokgitárszólamaival ékesített szerzeményei (Changes, Ziggy Stardust, Suffragette City, Rock`N`Roll Suicide), a soul-funktól (Young Americans, Fame, Golden Years) a Brian Enóval készített hangsávhalmozó berlini őrületzenékig (Breaking Glass, ”Heroes”, DJ, Boys Keep Swinging) ívelő 1974 és `79 közötti termés, és az 1980-tól `87-ig tartó diszkóisten-mesterdalnok kurzus számai (Fashion, Modern Love, Let`s Dance, China Girl, Blue Jean, Time Will Crawl) arannyal kövezik ki a pop fejlődésének útját. Aki azt hiszi, hogy a rádiókból és zenetévékből már „unalomig ismeri” Bowie-t és zenéjét, az hallgassa meg szépen az igazságtalanul alulértékelt Can You Hear Me vagy Day-In Day-Out című dalokat, és vasalja ki a füleit, mert a jelek szerint évekig azokon csücsült. Akik azonban beté(p)ve ismerik a három korong The Jean Genie-től Undergroundig terjedő kínálatát, örüljenek annak, hogy fejből tudják az összes szöveget, ellentétben Daviddel, akinek – egy önironikus nyilatkozata szerint – hosszú és fáradságos pályafutása alatt ementáliszerű lyukak képződtek az agyában. Azok pedig, akik nem tudják felidézni, honnan olyan ismerős a borítón szereplő arc, nézzék újra Az idő urai rajzfilmet, mert Matton herceg képében bizony már gyermekkorukban találkoztak vele.

Ez a tripla kiadvány egyesíti a kilencvenes évek végén megjelent The Best Of David Bowie 1969/1974 és The Best of David Bowie 1974/1979 válogatáslemezek anyagát, és meglepetésként melléjük helyez egy külön eddig hozzáférhetetlen The Best Of David Bowie 1980/1987 című harmadik lemezt is. Ennek a retrospektív Bowie-szériának a különlegessége, hogy az adott korszak legnagyobb slágerei mellé néhány ritkaság is kerül: az első korongra például az 1970-es eredeti kislemezverziójában még a T.Rex-es Marc Bolan gitárjátékával díszített The Prettiest Star, a Mott The Hoople együttesnek írt All The Young Dudes tinihimnusz Bowie-féle stúdióváltozata és az 1971-es Hunky Doryról lemaradt Velvet Goldmine, a másodikra a John I`m Only Dancingből készült 1975-ös diszkó-remake és az ugyanabban az évben felvett It`s Hard To Be A Saint In The City című Bruce Springsteen-feldolgozás, a harmadikra pedig a Cat People filmbetétdal Moroder-hangszerelésű, lassabb tempójú 1982-es kislemezverziója, az Alabama Song és Drowned Girl című Brecht/Weill-klasszikusok interpretációja az 1982-es Baal EP-ről, illetve a When The Wind Blows című 1984-es atomháborús rajzfilm főcímdala.

Bowie élt, él és élni fog, és remélhetőleg zenélni is, úgyhogy ne adjuk fel a permanens forradalom elméletébe vetett hitünket, hanem hallgassuk őt nyitott füllel és tátott szájjal!


10/10