2005-ben, hogy a Libertines két album (Up The Bracket, The Libertines) után feloszlott, Dirty Pretty Things nevű utódzenekara még nem adott ki lemezt, Pete Doherty pedig a BabyShambles élén múlta alul magát (Down In Abion), kívánni sem lehetett volna jobb körülményeket egy föderatív angol együttes berobbanásához. Az Arctic Monkeys ráadásul a brit zenetörténelem intellektuális ambícióval bíró proletár klasszikusainak vérvonala (The Who, The Kinks, The Jam, The Clash, The Smiths) és a Strokes által újra divatba hozott éles gitárhangzás mellett Franz Ferdinand-féle feszes diszkós-funkos ritmikát és némi groove-os dzsemmelést is beenged punkos lendületű pop-rockjába. És akkor tegyük még hozzá, hogy ezek a fiúk a brit könnyűzenében pozitívumnak számító észak-angliai pedigrével bírnak (és olyan yorkshire-i tájdumával, ahol something helyett summat, anything helyett owt, nothing helyett nowt szerepel), és fiatalabbak is mindenkinél. További erősségük, hogy a Libertines/BabyShambles régivágású romantikája helyett a prózai itt és most a terepük (ahogy például a teljesen eltérő tánczenei világban mozgó Streetsnek), miközben a sztárkultuszt is elutasítják – mint internetes közösségi sikerük bizonyítja, ők a nép zenekara (ha annyira nem is, mint egy évtizeddel ezelőtt az Oasis volt, mely középtempós Beatles-dallamaival az idősebb generációkat is megnyerte magának).

Az 1986-os születésű Alex Turner huncut narratív szövegeivel minden angol fiatal tud azonosulni, főleg, hogy a – címét és tematikáját a prolirealista brit free cinema 1960-as Szombat este, vasárnap reggel című kulcsfilmjéből kölcsönző – nagylemez egy bulizós, bebaszós hétvége története a nyitó The View From Afternoon otthoni készülődésétől a klubokba való bejutás nehézségein (From The Ritz To The Rubble) és az esetlen hódítási kísérleteken át (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) egész odáig, hogy az embert taxi viszi haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (a When The Sun Goes Down a Police Roxanne-jére is kacsint), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But... az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (az A Certain Romance-ben tükröződik leginkább a Strokes közvetítésével átvett Television-hatás).

A 41 perces albumra nemcsak a Five Mintues With Arctic Monkeys EP két száma és a két listavezető kislemezdal került át, de néhány újdonság (mint a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But... vagy a Red Light Indicates Doors Are Secured) mellett az interneten demó formában régóta keringő szerzemények jó része is (talán a Cigarette Smoke hiányzik csak igazán), apróbb változtatásokkal (a Still Take You Home-ban és a When The Sun Goes Downban egy-két sor, a Riot Van esetében szinte a teljes szöveg kicserélődött). Jim Abbiss producernek (aki a tánczenei színtéren Björk, a Massive Attack, a Sneaker Pimps, a Zoot Woman, a Lamb, az UNKLE és DJ Shadow hangmérnökeként tűnt fel, majd a Placebo Sleeping With Ghostsja és a Kasabian-album érintésével jutott el az Editors The Back Roomjáig) ez az eddigi legcsupaszabb gitárzenekari munkája, itt aztán már nem volt lehetősége semmi programozásra, elektronikára meg nagy effektezésekre, de így is precíz munkát végzett. Bár az a lemez, amit egy másik 19 év átlagéletkorú yorkshire-i zenekarnak csinált még 2002-ben (The Music), jóval zseniálisabb, egyedibb, eredetibb volt, tömeghatását tekintve az Arctic Monkeys albuma 2006 egyik legnagyobb durranása lesz.


9/10