Az Is This It hemzsegett az idézetektől (Velvet Underground, Iggy Pop, Television stb.), viszont slágeres, remekül megírt dalaival divatba hozta az akkoriban bontakozó garázs-rock és new wave retrót: mind a korong, mind a kvartettet körülvevő hype volt annyira hatásos, hogy lendítsen egyet a gitárzene forgókerekén. A Room On Fire esetében már tanácstalanság hallatszott ki az anyagból, melyet végül egy köztes megoldással abszolváltak: írtak még egy olyan lemezt, mint amilyen az első volt, és amilyenből valószínűleg tucatnyit lennének képesek – azzal a kitétellel, hogy mindig egy fokkal gyengébb és hatástalanabb lenne a vége. Nem meglepő módon a harmadik album még nehezebb szülés volt (a két kiadvány megjelenése közti időben elhangzott olyan nyilatkozat is, hogy elképzelhető akár öt év szünet is a diszkográfiában!), de végül kilenc hónap alatt sikerült felvenni az időközben a zenekar által kiépített saját stúdióban. Ahogy az előző korong felvételénél félidőben lecserélték az eredetileg tervezett – jótékony kísérletezést sejtető – Nigel Godrich producert a már jól bevált Gordon Raphaelre, úgy ezúttal a biztosat adták fel: a Raphaellel készült felvételeket kiselejtezve nekiálltak elölről az egésznek a teljesen más lemezek felől érkező, ám vérprofi David Kahne-nel (aki a nyolcvanas évek eleji amerikai underground new wave előadók mellett többek között olyanok lemezeit felügyelte, mint a Bangles, a Fishbone, a Sublime, a Sugar Ray vagy Paul McCartney). A tervezett, de végül ki nem adott koncertlemez, a zenészek magánéleti vonatkozásai, az internetre már szeptemberben kiszivár(o)g(tat)ott új kislemezdal (Juicebox) és az ősz végi/tél eleji titkos klubturné elég beszélnivalót szolgáltatott, a First Imperssions Of Earth viszont már elég hallgatnivalót: a 14 számos album a maga 53 percével hosszabb lett, mint bármelyik korábbi korong.

Minden híresztelés igaz: ez bizony egy olyan Strokes-lemez, amelyik nem úgy szól, mintha Strokes-lemez lenne – és mégis felismerhető mögüle a zenekar. Ez a bravúros húzás az igazán zseniális zenekarok esetében az első és a második lemez közé szokott esni, de az sem lebecsülendő, ha valaki harmadikra tud úgy megújulni, hogy felizgassa és ne elijessze rajongótáborát. A Strokes az új producerrel elsősorban sokkal keményebbre vette a megszólalást, húzott egyet a feszességen és nagyon dögös hangzást kevert ki, ami által már nem szól úgy a lemez, mintha egy East Village-i garázsban vették volna fel. A bevallott, széles spektrumot átfogó új hatások egyértelműek (a Muse és a System Of A Down hangzása, a Queen és The The együttesek hangszerelési megoldásai, a Police híres dobsáv-rögzítési technikája stb.), a már legutóbb is felsejlő reggae befolyás jobban kiteljesedett (a Mandy című Barry Manilow-szám énekdallamát pimaszul elcsenő – amúgy a korábbi Strokes-repertoárhoz még leginkább passzoló – Razorblade-ben és a viccesen kétségbeesett hangvételű On The Other Side-ban), de a cikk elején említett art-punk gyökerek sem tűntek el nyomtalanul (a Television az örök gitárpéldakép). Az végképp bebizonyosodott, hogy Julian Casablancas frontember személyében kitűnő dalszerzővel van dolgunk, aki ebben a rockosabb, élesebb környezetben is fineszes, slágeres tud maradni (három dalban ezúttal már zenekara egy-egy tagja is társszerzői kreditet kap mellette), azonban sajnos azt is meg kell állapítani, hogy három-négy felvétel kilóg a friss dalparkból: az olyan lustább szerzeményekbe, mint a Killing Lies, a Fear Of Sleep vagy az Evening Sun, egyszerűen kevesebb ötlet szorult – tehát a kelleténél azért mégiscsak hosszabb az anyag.

A lemez nyitánya viszont elsőrangú: a jól felépített, verzék alatt is hosszan gitárszólózó You Only Live Once-ban és a klasszikus Peter Gunn Theme-re épített metálos basszusdörmögést és a kiüvöltött refréneket szép kiállásokkal párosító Juicebox kislemezdalban a Strokestól szokatlan ellenpontozó ritmika, riffvariáció és énekstílus hallható. A meglepetés csak fokozódik az igencsak részletgazdag, lenyűgözően felépített darabokban: a sűrű ritmusú, gyakori ritmusváltásokkal élő, Iggy Pop-os Heart In A Cage-ben és az érzelmesen énekelt, felénk címe miatt kissé hülyén hangzó Ize Of The Worldben. A legvehemensebb dalokban Casablancas meglepően telitüdős éneket produkál kolosszális gitárkörök kíséretében - itt könnyen beugorhat a Muse világa (Vision Of Division, Electricityscape). A lemez közepén az Ask Me Anythingben a Magnetic Fields barokk-popos hangulata lebeg be, még ritmus sincs, mindössze egy mellotron kísér, de szintén bizarr asszociációkat ébreszt a valcernek induló 15 Minutes Shane MacGowant karakírozó éneke, hogy aztán dal felénél bekövetkező tempóváltás teljesen másfelé vigyen.

A szövegek terén is érezhető némi előremozdulás a „nincs semmi mondanivalóm!”-hoz képest, a gyakran álmatagan énekelt sorok köz még valamiféle átfogó tematika is felsejlik (alvászavar, álomvilág, illetve a világ, mint cseppet sem álomszerű hely), és teret kap némi politikai élcelődés is. Casablancas néha egészen elkapja a dolgokat („nem az van, hogy nem szeretlek igazán, inkább csak, hogy nem igazán tudom / az utálatos dolgokat, amiket azt hiszed, hogy mondani akarsz, az idő viccekké silányítja”), és amikor vicces, akkor is jó: „utálom őket mind / utálom magam, amiért utálom őket / szóval iszom még, és akkor szeretni fogom őket / aztán még többet fogok inni, és akkor jobban fogom utálni őket, mint korábban valaha is” (On The Other Side). A legjobb hír azonban, hogy mindez működik, olyannyira, hogy kifejezetten sajnálatosak a lemez második felének alkalmi hullámvölgyei. Ezután csak fokozódtak a Strokesszal kapcsolatos remények és várakozások.


8/10