- A dzsesszel még Kamerunban kerültél kapcsolatba?

- Egy zenészcsaládban beleszülettem a zenébe. Hároméves koromban már megépítettem az első hangszeremet, egy balafont. Pár évvel később átköltöztünk egy nagyobb városba, ott kezdtem el az embereknek játszani. Különféle templomi szertartásokon, keresztelőkön és temetéseken léptem fel – ezek voltak a mindennapjaim, így nőttem fel. A dzsesszel úgy kerültem kapcsolatba, hogy hallottam Jaco Pastoriust játszani. Már akkor is profi zenész voltam, de az mindent megváltoztatott.

- Ezért maradtál végül a basszusgitárnál?

- Igen. Jaco miatt kezdtem el egyáltalán basszusgitározni, előtte nem is ismertem azt a hangszert.

- Az első szólólemezed, az 1999-es Scenes From My Life megjelenésekor már 32 éves voltál. Nem találtál korábban megfelelő zenészeket, vagy addigra érett meg benned, hogy egyedül is szeretnél valamit létrehozni?

- Ennek semmi köze az időhöz. A lemezem azért készült el akkor, mert akkor éreztem úgy, hogy meg kell csinálnom. Egészen addig ugyanis a tanulás volt a fontosabb, az, hogy odafigyeljek másokra, és feltöltődjem. Az volt a célom, hogy az évek során minél több emberrel játszhassak együtt – Herbie Hancockkal, Bobby McFerrinnel, Harry Belafontével és még sok nagyszerű zenésszel –, és ezt is tettem. Ezek a döntések azonban nem voltak tudatosak: mindig azt teszem, ami belülről jön. A menedzserem leszervezhet egy rakás koncertet, de ha nem érzem úgy, hogy játszani akarok, nem vállalom el. Abban hiszek, hogy a zene érzésekből fakad, nem lehet irányítani.

- A színpadon viszont egyértelműen látszik, hogy aktívan irányítod a zenekart, instrukciókat adsz és így tovább.

- Vannak új tagok is most a zenekaromban, és még nem tökéletes a produkció. Olyan ez, mint egy hajó, és egy hajónak kapitányra van szüksége ahhoz, hogy ne süllyedjen el. Amikor én játszottam másokkal, akkor is mindig azt tapasztaltam, hogy vezetni kell az embereket. Egyetlen hiba sem megengedhető, mert még a legkisebb hibának is következménye van. Biztosnak kell lennem abban, hogy minden hang a helyén lesz.

- Az új lemezeden brazil zenei hatások tükröződnek. Ez a zenei világ csak az elmúlt években vált a kedvenceddé?

- Nem igazán. A zenekarom tagjai között vannak brazilok is, és velük évek óta együtt játszom, így ez régóta jelen van. De hasonlóan érzek Kubával kapcsolatban is – azon gondolkodom, hogy veszek ott is egy házat. A dél-amerikai zene szerintem nagyon közel áll az afrikaihoz. Amint megérkezel Dél-Amerikába, már a szagok is ugyanazok. Az asszonyok ugyanúgy viselik a ruháikat, szóval nagyon sok hasonló dolgot vettem észre, és ez mély hatást gyakorolt rám. Azért is lett az album címe Tiki, mert a szó annyit jelent, hogy kincs. Kincs, mert ezek az emberek megőrizték a hagyományaikat, nem akarják megváltoztatni, és ez nagyon értékes szerintem.

- Már tíz éve New Yorkban élsz. Mennyire vetted fel egy gazdaságilag fejlett ország átlagpolgárának szokásait?

- Csak annyira, amennyire az integrálódáshoz szükséges. Tisztelem az amerikai kultúrát, betartom a szabályokat, de ez nem jelenti azt, hogy mindenben utánzom őket. Éppen a párizsi gyújtogatásokkal kapcsolatban mondtam azt nemrég – és ezt nagyon fontosnak tartom –, hogy ha az ember egy idegen országba költözik, akkor nem viselkedhet teljesen úgy, mintha semmi sem változott volna. Miért teszel olyasmit, amit egy francia nem tenne? Nyitottnak kell lenni, és tiszteletben tartani azokat az embereket, akikkel együtt fogsz élni. Hiszek abban, hogy a különböző szabályok arra valók, hogy összetartsák a társadalmat. Amikor életemben először arab országban jártam, éppen ramadán időszaka volt. Mentem az utcán, és láttam, hogy mindenki hajlong, ezért én is elkezdtem hajlongani. Szerintem rossz, ha az ember ilyenkor egyszerűen elsétál közöttük.





fotó: Polner Tamás