Az 1962-es születésű gitáros-énekesnő nagyszabású tervekkel vágott neki a 2005-ös évnek: eredetileg két különböző tematikájú albumot szeretett volna felvenni, és azokat egy időben megjelentetni. Elgondolását nem koronázta siker, mert nem gyűlt össze idejében két lemezre való hasznos anyag, így a két albumból végül csak egy készült el. Míg Sheryl előző munkája, a 2002-es C`mon, C`mon igazi nyári album volt, addig a Wildflower annak éppen az ellenkezője: egy ízig-vérig őszi lemez. Hogy az idő múlása, a nyugodt, boldog magánélet, vagy valami egész más okozta-e ezt a gyökeres hangulatváltást nem tudni, annyi bizonyos, hogy a Grammy-díjkiosztók örök favoritja most alaposan visszavett a tempóból. A Wildflower gazdagon hangszerelt lemez, tele lassú, keserédes, melankolikus hangulatú számokkal, melyek egy része hasonlóan slágeres, mint a korábbi rádióbarát sikerdalok, ám kétségtelenül szélesebb hallgatóréteget céloz meg azoknál. A 12 számból mindössze a Live It Up című darab emlékeztet az első sikereket meghozó rockosabb korszakra, a többi dalban a monumentalitást kölcsönző vonós kíséret, és az akusztikus hangszerek dominálnak.

Az album központi témája a szerelem, s bár Sheryl boldogabb, mint valaha (az albumot vőlegényének, a sikeres kerékpárversenyzőnek, Lance Armstrongnak ajánlja), a dalok mégsem egy mindent rózsaszínben látó, az ihletét a szerelmes mindennapokból merítő szerzőt mutatnak. A szövegek komolyabbak, érettebbek lettek, de az elkoptatott kliséket azért nem mindig sikerült elkerülni, ilyenkor inkább komolykodónak hat a végeredmény. Sheryl Crow tehetségét korábban sem vitatta senki, most sokoldalúságáról is újra meggyőződhettünk, s hiába fanyalognak sokan a hirtelen jött változás miatt, valójában a visszafogottság, ez a kevésbé élénk arculat is jól áll az énekesnőnek.


7/10