Az 1958-as születésű Catherine Bush 19 évesen futott be, mikor 1977-es bemutatkozó kislemezével, az Üvöltő szelek című Emily Bronte-regény ihlette Wuthering Heightsszal listavezető lett Nagy-Britanniában, pedig akkor már régóta alkotott: The Kick Inside című 1978-as első albumán több olyan szám is szerepelt, melyet még 1975-ben rögzített mentorával, a Pink Floyd-gitáros Dave Gilmourral, sőt az egyik ilyen szerzemény, az egyetlen zongorával előadott The Man With The Child In His Eyes még 13 éves korából való. A klasszikus zenei képzettséget és a popérzékenységet intelligens és briliáns módon ötvöző, elképesztő énekhanggal bíró Kate Bush két további sikeralbum (Lionheart – 1978, Never For Ever – 1980) után már lemezei produceri feladatait is magára vállalta saját birtokán felépített stúdiójában és kísérletezőbb irányba fordult: az 1982-es The Dreaming ugyan nem aratott közönségsikert, de a csúcsművének – egyben a nyolcvanas évtized legjobb női lemezének – számító 1985-ös Hounds Of Love-val kereskedelmi szempontból is visszaállította korábbi státuszát. Ezután még két gyönyörű album következett (The Sensual World – 1989, The Red Shoes – 1993), ám utána néma csönd – Kate Bush visszavonult, hogy családot alapítson (gitárosától, Danny McIntosh-tól 1998-ban született meg Albert nevű fia, de a magánéletét mindig is féltve őrző énekesnőre jellemző, hogy a sajtó csak két évvel később szimatolta ki a dolgot).

Kate Bush hatása óriási és máig érezhető, de itt ne csak olyan énekesnőkre gondoljunk, mint Sinéad O`Connor, Björk vagy az egész regimentnyi „kislány a zongoránál” típus Tori Amostól Vanessa Carltonon át Regina Spektorig. A perfekcionista vizionárius Kate-et példaképeik közt tartják számon olyan fekete zenészek is, mint Tricky vagy az OutKast tagjai, az elmúlt években pedig olyan gitárzenekarok dolgozták fel dalait, mint a Placebo (a 2003-as Sleeping With Ghosts album dupla verziójánank bónuszkorongján a Running Up That Hill a nyitószám) vagy a Futureheads (mely 2004-es befutását lényegében a Hounds Of Love feldolgozásának köszönheti), de öröksége a Goldfrapp lemezein, például a 2005-ös Supernature-ön is szembeszökő. A Kate Bush-reneszánsz tehát már egy ideje a levegőben lógott, ezt a visszatérést – az 1999 óta folyamatosan készülő Aerial megjelenését – nem is lehetett volna jobban időzíteni.

Az Aerial dupla album, mely szerkezetében a Hounds Of Love-ot követi (ami a tulajdonképpen a Beatles-féle Abbey Roadot követte): az első fele különálló dalok sorozata, a második fele egybefüggő zenei anyag, szvit. Az A Sea Of Honey című első korong nyitányaként az első kislemezdal, a szélfútta, reggae-s beütésű King Of The Mountain az Elvis-mítoszt és Orson Welles Aranypolgárának történetét csengeti össze (ez a szerzemény még jóval a többi előtt, a kilencvenes évek közepén született, és a Kate Bush-tól szokatlanul hangzó, Elvis Presley-t utánzó ének is abból az időből való felvétel), a Pi óda a matematika csodájához (Kate több mint száz tizedesen át sorolja a címbéli tört számjegyeit), a hasonlóan lüktető How To Be Invisible egy illuzionista utazás a kis részletek felé, a francia szöveggel záródó Joanni Jeanne d`Arc alakját eleveníti fel, a Bertie (ez Albert beceneve) könnyed kis reneszánsz kamaradarab csupa régi klasszikus hangszerrel, két számban pedig csupán Kate zongorája jelenti a kíséretet – és épp az a lemez két leggyönyörűbb dala: az elhunyt anyára emlékező szürrealista A Coral Room és a Mrs. Bartolozzi, melynek háziasszony hőse a mosógép ablaka előtt réved a múltba.

Ha az öt-hatperces dalokat sorakoztató első korong a családi boldogság és béke tükre volt, akkor a szüleihez szóló Bertie szavaival nyitott A Sky Of Honey című kilenctételes szvit még inkább ezt a zen állapotot tükrözi: a madárhangokkal aláfestett – azokkal gyakran énekben is feleselő – anyag egy tengerparti környezetbe helyezett történet egy délutántól másnap hajnalig (a vízparti alkonyt/napfelkeltét asszociáló – mézszínű tengerével és egével a korongok alcímeire utaló – borító valójában egy madárdal hangképét rejti), impresszionista hangulatokkal (egy festőként is aktív excentrikus popművész, Rolf Harris vendéghangként is szerepel az An Architect`s Dream és The Painter`s Link című számokban), a finom zongoradaraboktól a Sunset nagybőgős dzsesszéből kinövő lendületes spanyolgitáros betéten és a Somewhere In Between már-már breakbeates alapjain át a Nocturn és Aerial című nyolc-nyolcperces záródalok eksztatikusan lüktető popzenéjéig terjedő zenei utazással feldobva.

Az Aerial - a koncepciójában előképének tekinthető Hounds Of Love-val ellentétben - nem modern hangzású lemez, nem kísérletezik technikai újításokkal, inkább ember- (és természet-) központú. Nincs is annyira hibátlanul szerkesztve, mint az a húsz évvel ezelőtti csúcsalbum volt, de a túl hosszú időn át készülő visszatérő lemezekkel (például az egykori nagy zenészbarát és duett-társ, Peter Gabriel nagyigényű Upjával) szemben nem tömény és sűrűn rétegzett, hanem inkább könnyed és – mint a cím etimológiája is sejtethette – levegős. És egy ilyen vállalkozás estében ez már magában is művészi bravúr.


9/10