Rockdalokat radikálisan eltérő stílusban vagy puhított formában, előadni nem új találmány, és itt most ne a kommersz, esetleg szimfonikus feldolgozásokra gondoljunk, hanem a szellemes, ironikus koncept produkciókra. 1995-ben a brit Mike Flowers Popps easy listening stílusban adta elő az Oasis Wonderwallját (majd a `96-os A Groovy Place albumon Velvet Underground-, Doors- és Prince-számokat, koncerten Bowie-kat is), 1996-ban a Moog Cookbook duó ósdi szintetizátorokkal puttyogtatott instrumentális adaptációkat kortárs rockdalokból (Nirvana: Smells Like Teen Spirit, Soundgarden: Black Hole Sun, R.E.M.: The One I Love stb.), 1998-ban az amerikai Bruce Lash projektje, a Prozac For Lovers lounge és bossa nova verziókat készített Bowie-, Ramones-, Clash- és Joy Division-számokból (egyértelmű szabásmintát adva a poszt-punk slágereket bosszásító francia Nouvelle Vague 2004-es sikerlemezéhez), de ne feledkezzünk meg a rockslágereket villanyorgonán és kappanhangon előadó Mambo Kurtról (Return Of The Alleinunterhalter – 1998, Back In Beige – 2000, Son Of A Beach – 2004) vagy az Elvis hangját utánozva más halott sztárok dalait éneklő The Kingről sem (Gravelands – 1998, Return To Splendor – 2000), akik például mindketten előszeretettel játszották a Nirvana Come As You Are-ját. De a Paul Anka-féle Rock Swings legnagyobb előképe kétségtelenül az ötvenes-hatvanas évek egy másik nagy sztárjának, Pat Boone-nak az 1997-es lemeze: a Pat Boone In A Metal Mood – No More Mr. Nice Guy, melyhez az akkor már negyedszázada csak vallásos témájú dalokat rögzítő hatvanas faszi egy hirtelen pálfordulással bőrjakót, farmerszerkót és áltetkókat öltött, és nagyzenekari varieté-hangszereléssel énekelt fel Metallica-, Guns N` Roses-, AC/DC-, Deep Purple-, Led Zeppelin-, Alice Cooper- és Ozzy Osbourne-klasszikusokat (az MTV The Osbournes sorozatának főcímdala, a Crazy Train erről a lemezről való).

Anka most kábé annyi idős, mint Boone volt '97-ben, és lényegében ugyanezt teszi, de külsőségek nélkül, és zeneileg is visszafogottabban, elegánsabban: kevésbé nevetséges, inkább cool. A főként a hetvenes évtizedből csemegéző Boone-lemezzel ellentétben Anka csupa nyolcvanas-kilencvenes évekbeli sikerdalt vezet elő, és az egységes, fúvós-, illetve vonósszekciós big band swing hangszerelésnek köszönhetően a korszak rockzenéjének igazi értékei (a nyilvánvalóan Mike Flowers sikerverziója nyomán beválasztott Oasis-féle Wonderwall, a Nirvana Smells Like Teen Spiritje, vagy a Soundgarden Black Hole Sunja, melyből már az 1997-es sztárparádés Lounge-a-palooza válogatáson is hallható volt egy Las Vegas-i easy feldolgozás a veterán Steve & Eydie duótól) jól megférnek gázosabb szerzeményekkel (Survivor: Eye Of The Tiger, Bon Jovi: It`s My Life, Van Halen: Jump), balladisztikus számokkal (R.E.M.: Everybody Hurts, Billy Idol: Eyes Without A Face) és némi elegáns angol poppal is (a Spandau Ballet True-jával, a már eredetiben is dzsessz-popos The Lovecats című Cure-dallal, illetve a lemez egyik csúcsának számító Pet Shop Boys-féle It`s A Sin bossa novásra vett átiratával). Lionel Richie könnyfakasztója, a Hello meglepőmódon ilyen dalok között is működik, de Michael Jackson The Way You Make Me Feelje nagyon nem illik ide, ahogy utána az Eric Clapton-féle Tears In Heaven sem szerencsés választás zárásnak, szóval érdemes a CD-t a 12. szám után leállítani.


8/10