Különleges történet ez, így az új lemez megjelenése kapcsán nem tekinthetünk el a zenekar kacskaringós pályafutásának rövid ismertetésétől. A memphisi Big Star 1971-ben alakult az Ice Water nevű együttes romjain, úgy, hogy Andy Hummel basszusgitároshoz, Jody Stephens doboshoz és Chris Bell gitáros-énekeshez egy másik frontember, Alex Chilton is csatlakozott. A gitáros-énekes Chilton ekkor már túl volt egy s máson: 1967-ben, 16 évesen a Box Tops frontembereként már jegyzett egy listavezető kislemezt (The Letter), megjárta New Yorkot, s korábban már muzsikált Bell-lel egy középiskolai feldolgozászenekarban. A négyes – mely nevét egy helyi szupermarkettől kölcsönözte – 1972-ben adta ki #1 Record című első albumát, melynek fülbemászó, dögös és bátor dalaiban jól megfért egymás mellett a Beatles- és Kinks-féle angol beat, a Byrds-féle gitárcsilingelés, a folk alapú southern rock és a Motown/Stax soul-pop. Azonban a zenekar feje felett – ha szabad efféle képzavarral élnünk – ekkor már gyülekeztek a viharfelhők: a debütáló album kiadói és terjesztési problémák miatt nem jutott el a szélesebb közönséghez, ráadásul jött a „két dudás egy csárdában” effektus is – a két vezérürü közül Chilton a kifinomultabb, stúdióorientált dolgok felé hajlott, míg Bell a koncerteket és a primérebb megszólalást részesítette volna előnyben. A dolog végül kenyértörésig durvult: Chris Bell 1972 végén otthagyta a Big Start, és szólókarrierbe kezdett (a dolog szomorú lábjegyzete, hogy csupán egyetlen kislemezt jelentethetett meg, mielőtt 1978-ban egy autóbaleset folytán átkerült a 27 évesen elhunyt rocksztárok gyanúsan népes táborába – hátrahagyott szólódemóiból csak 1992-ben jelent meg gyűjteményes album I Am The Cosmos címen). Bell kiválása után a zenekar egy darabig trióban folytatta, és 1974 elején megjelentette a debütáló albumnál még egy fokkal jobb – nyersebb, tökösebb – Radio City albumot, mely bár a Big Star igazi mestermunkája volt, mégsem hozta el az áttörést, s ekkor Andy Hummel is kilépett az együttesből. Az 1975-ös feloszlás előtt Chilton és Stephens seregnyi vendégzenésszel még felvett a harmadik albumhoz egy csokornyi dalt, de azok már csak 1978 után jelentek meg eltérő sorrendű albumverziókon, hol Third, hol Sister Lovers cím alatt (véglegesnek a bónuszdalokkal és feldolgozásokkal együtt összesen 19 számot tartalmazó is tartalmazó 1992-es Rykodisc kiadást szokás tekinteni). A Third/Sister Lovers a poptörténelem egyik legdepressziósabb és leggyönyörűbb albuma – hasonlóan zseniális és sajnos hasonlóan sikertelen, mint a többi Big Star-nagylemez.

A történetnek itt természetesen nincs vége. Egyfelöl a Big Star „poraiban” nagyobb hatásúnak bizonyult, mint „életében”: az elmúlt negyedszázad olyan előadóinak munkásságában hallhatjuk hatását, mint – csak hogy néhányat említsünk – az R.E.M., a Teenage Fanclub, a Replacements (és e három zenekaron keresztül természetesen a Nirvana), a Lemonheads, a Posies, Josh Rouse, vagy éppen a magyarországi székhelyű angol-amerikai-svéd-finn Stig Roar Husby, de rögzített Big Star-feldolgozásokat Jeff Buckley, a Garbage, a Nada Surf és a Placebo is. Másfelől pedig itt ez a lemez, ami annak következménye, hogy két Big Star-rajongó amerikai zenész, a Posies magját képező szerzőpáros, John Auer és – a többek közt az R.E.M. turnéfelállásából is ismerős – Ken Stringfellow beállt Chilton és Stephens mellé, mikor azok a kilencvenes évek első felében újjáélesztették a zenekart. A Big Star új inkarnációjának első dokumentuma egy koncertlemez volt, az 1993-as Columbia - Live At Missouri University című korong, melyet időről-időre újabb fellépések és rövid turnék követtek. Új stúdióalbumra azonban mindeddig várnia kellett az egyszeri Big Star-szurkolónak.

Mit ne mondjunk, a lemez – mely alig három hónappal követi a Posies hét éve várt visszatérő albumát – megérte a várakozást. Bár az In Space igazából nem mérhető – és stílusában sem feltétlenül hasonlítható – a Big Star elképesztő „klasszikus” lemezeihez, az új dalokban ugyanúgy egy makulátlan elme örök ragyogása tükröződik. A ma 54 éves Chilton, aki 1975-től 2000-ig több mint féltucat szólóalbumot rögzített, ma is ugyanolyan lehengerlő lazasággal és ihlettel nyúl azokhoz a stíluselemekhez, amelyeket a hetvenes években született Big Star-lemezeken (főleg az első kettőn) is sajátos egységgé olvasztott, ráadásul az In Space hangulata kortalan – akár egy (hetvenes évekbeli vagy éppen mai) fiatal zenekar munkája is lehetne. Kapunk Byrds-féle folk-rockot (Dony), pszichedelikus ízekkel spékelt, szerelmetes lírát (Lady Sweet), nyílt utalásoktól még szellemesebbnek ható Beach Boys-os subidubit (Turn My Back On The Sun), soulos pörgést (a Mine Exclusively eredetileg az Olympics nevű fekete R&B vokálegyüttes slágere 1966-ból), csont nélküli, telivér rock`n`rollt (A Whole New Thing), szörf-rockot (Do You Wanna Make It), sőt még egy Georg Muffat XVII. századi német barokk zeneszerzőtől származó kamaradarabot is kissé szétesett garázsverzióban (Aria, Largo). Eközben – egészen ironikus módon – Chilton mandinerből vissza is vesz valamit saját örökségéből: a Best Chance We`ve Ever Had című dalról vagy a February`s Quietről az ifjabb zenehallgatóknak a Teenage Fanclub vagy a Posies, a lehengerlő, dzsemmelős, táncos-funkos, fúvósokkal színesített Love Revolutionról meg Josh Rouse 1972 című albumának slágerdala, a Love Vibration juthat az eszébe. A Big Star visszatérő albuma idei év egyik legkellemesebb meglepetése!


8/10