A még mindig nagyon fiatal szerzőnek ezt a teljesítményt kellett most überelnie második regényével, amely egyszerre hasonlít előző munkájára, de különbözik is tőle. Ismét ugyanazzal a dühös és kívülálló figurával találkozhatunk (csak most Marci helyett Valdemarsnak hívják), a fő téma azonban vicces és laza múltidézés, iskolai sztorizgatás helyett sokkal komolyabb: saját bevallása szerint Gerlóczy nagyapja halálát kívánta megörökíteni. Valójában azonban a cselekmény egyfolytában elkalandozik - ahogy az előző könyvben is -, hogy átadja helyét a bölcselkedésnek és a filozofálgatásnak.

Barátokkal folytatott könyvesbolti és kocsmai beszélgetések és magányos meditálások során megtudhatjuk, mit gondol a főhős vagy valamely másik, rezonőr figura (illetve, ha jól sejtjük, ismét maga az író) embertársairól (nem sok jót), a szerelemről („az egyetlen hasznos és működő illúzió”) és az életről (megint csak nem sok jót). A regény fő csapását időnként megszakítja egy-egy esszé a fejlett világról és a természeti környezetről, az álmokról, a világegyetemről, a globális felmelegedésről (a főhős ugyanis újságíró), amely szintén - bár kétségtelenül egy emeltebb szinten - a főszereplő világlátását hivatott kibontani. Csakhogy az elkalandozott cselekmény a végére visszatér, hogy egy igen erőteljes és megrázó gesztussal zárja rövidre a történetet.

Az 1981-ben született szerzőnek továbbra is - körülbelül kisöcsénkkel egyező - életkora és őszintesége a legfőbb írói erénye. Hitelesen ábrázolja egy generáció életérzését és problémáit - mondanivalójával vélhetően ismét sokan egyet tudnak érteni (főleg, ugye, kortársai) és úgy érzik majd, mintha kicsit az ő szívükből beszélne.

Gerlóczy Márton: Váróterem. Ulpius-ház Könyvkiadó, 165 oldal, 1980 Ft