(Warner Magneoton)
A 2002-es Mindent lehet (Stílusok keverve) albummal megkezdett Mindent lehet trilógia második részén a „műfaj aktivistái”, az Állat Kannibálok ismét elfogyasztják saját magukat, s a némileg kikerekedett arcok alapján bizton állíthatjuk: a művelet eredményessége nem kérdéses.
A 2002-es Mindent lehet (Stílusok keverve) albummal megkezdett Mindent lehet trilógia második részén a „műfaj aktivistái”, az Állat Kannibálok ismét elfogyasztják saját magukat, s a némileg kikerekedett arcok alapján bizton állíthatjuk: a művelet eredményessége nem kérdéses.

Mindezzel együtt az album zeneileg elődjénél egységesebb darab, s bár a spontaneitás láthatóan áldozatul esik a beazonosíthatóság oltárán (úgy mint: a dizájn-elemek és a görcsösen újra összehozott 19 szám), a Nincs határ megerősíti az Animal Cannibals pozícióját a honi rap-elitben, és felkelti az érdeklődést a – remélhetőleg rövidebb pauza után tervezett – harmadik epizódhoz. Ami némiképp csalódást jelent, az az, hogy a szövegek ennyi év elteltével sem nagyon merészkednek túl a – jól bevált – vicces (és néhol vicceskedő) csajozós, illetve öndefiníciós sémákon, ha meg mégis, akkor a dumagépek gondosan ügyelnek arra, hogy az ő produkciójuknak is életteret biztosító „intézmények” ne érezzék magukat túlzottan találva. Így aztán összességében az Animal Cannibals marad, ahol eddig volt, a jópofa tehetséges srácok kategóriájában, akik egyszer majd, talán... Lassan ideje lenne.
6/10
Linkek
Kapcsolódó cikkek
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek



