A szoros rokonságot részben természetesen az magyarázza, hogy a gitáros-énekes Tom Smith vezette Editors ugyanazokból az ízekből válogat, mint a Turn On The Bright Lights és Antics albumokkal tündöklő Interpol: a nyolcvanas évek elejének, közepének poszt-punk/dark wave gitárzenéje, Joy Division, The Cure, Echo And The Bunnymen, The Smiths, korai U2, House Of Love, Psychedelic Furs, R.E.M. és így tovább. Részben meg az a tény, hogy az elmúlt két évet és annak lemeztermését tekintve – szorosan a Franz Ferdinand mögött – az Interpolt nevezhetjük az egyik legnagyobb hatású új zenekarnak (bár az „Interpol-iskola” kifejezést még nem biztos, hogy helyénvaló lenne használni). Persze az Editors szűkebb-tágabb kortárs rokonságába tartozik az ugyanazon ízekből hasonlóan vagy kissé más aránnyal, netán ugyanannak a korszaknak – a nyolcvanas évek első felének – más, de hasonló ízeiből kotyvasztó, hasonló „hatásparádéban” utazó Bloc Party (Silent Alarm), Maximo Park (A Certain Trigger), Departures, Stills vagy Rakes. Mondhatjuk, hogy az Editors kópia, de akkor tegyük hozzá azt is, hogy „a kópia kópiája”, ráadásul a zenekar egy olyan színtéren „kopizik”, amelynek tulajdonképpen a protokolljához tartozik a nyilvánvaló hatásválasztás és a hatások már-már rituális felmutatása.

Nos, első hallásra a végeredmény tényleg kísértetiesen emlékeztet az Interpol világára (hasonló dalszerkezetek, hasonló sound, hasonló énekhang), ám néhány hallgatás után világossá válik, hogy a számos közös pont mellett akad azért jó pár különbség is, ráadásul a Jim Abbiss producerrel (DJ Shadow, The Music, Placebo, Kasabian stb.) felvett The Back Room van annyira erős dalcsokor, szolgál annyi emlékezetes pillanattal, hogy önmaga legitimációja legyen, és végül fölülírja az összehasonlításokat. Az Editors az Interpolhoz képest kevésbé töredezett, kevésbé absztrakt, kevésbé szikár, kevésbé feszes, ám teltebb és egy fokkal melegebb, néhol poposabb számokat ír, sőt a legslágeresebb dalok (melyekről a korábban említett nyolcvanas évekbeli előképeken túl akár a Doves vagy a Coldplay stadionhimnuszai is eszünkbe juthatnak) itt-ott kifejezetten egy leendő „nagypályás” gitárpopzenekar ígéretét hordozzák.

Slágeres számból pedig ezen a lemezen akad elég. Kevés album kezdődik mostanában például olyan hatásos, emlékezetes és sodró számokból álló kislemezsláger-mesterhármassal, mint a Lights – Blood – Munich triász (mely hármasnak amúgy méltó párja az aktuális Editors-kislemezdal, a sivító gitárokkal átszőtt, mániákus refrénbe torkolló Bullets), és mostanság kevés lemezen hallhatóak olyan „töltelékdalok”, mint a haláldiszkós, New Order-es All Sparks, a Joy Division-ös szintihangokkal, Ian Curtis-ék Atmosphere-jének atmoszférájával megtöltött, finoman, ám annál masszívabban felkúszó Camera, vagy a Radiohead The Bends-periódusát idéző, esős, borongós hangulatokkal permetező Fall. Soha rosszabbat!


8/10