A Brian Jonestown Massacre és Dandy Warhols együttesek közös alapról induló, de igencsak elágazó pályáját bemutató DiG! folyton szajkózott alaptézise szerint a BJM önsorsrontó frontembere, Anton Newcombe a zenei géniusz, aki mellett a DW dalszerző-gitáros-énekes vezére, a zeneipar csapdái közt lazán lavírozó Courtney Taylor-Taylor csupán egy ügyes kismester. Mondjuk ki, ez hülyeség: míg a zenészeit fogyóeszközként kezelő Newcombe hihetetlen termékenysége ellenére is képtelen volt kitörni 1967 és `69 (a Rolling Stones és a Velvet Undergound) közé beszorított álomvilágából, addig Courtney nemcsak változatos zenei tájakon és ragyogó, emlékezetes kislemezdalok során át terelte hűséges zenekarát az undergroundból a slágerlistákra, de mindezt művészi integritása megtartásával tette, minden görcsös erőlködés nélkül, láthatóan jól szórakozott a szex+drogok+rock`n`roll életformában, és akkor fordult a zeneipari várakozásokkal szembe, amikor csak akart. Most is akarja: bár kiadója a DiG! váratlan ingyenreklámját kihasználó „áttörő lemezt” remélt tőle, ő nem vitte tovább a Duran Duran-tagok segédletével felvett 2003-as Welcome To The Monkey House tiszta, csinos szinti-pop hangzását, de nem is a 2000-es Thirteen Tales From Urban Bohemia pöpec retro-rockjához lépett vissza, hanem annál sokkal visszább, a kaotikus, torzítós, hangmasszás, dzsemmelős, bulis kezdetekhez – persze az időközben megszerzett tapasztalatok birtokában (például a 2000-es album néhány dalában és a David Bowie-val közös 2003-as turnén alkalmazott kiegészítő trombita mostanra már szinte állandó vendéggé lépett elő).

Akárcsak a Dandys Rule OK címen emlegetett 1995-ös első albumot, a mostanit is egy konferansz nyitja (egy rocktörténeti rádióműsor bemondója komoly hangon mesél arról, hogy a világháború után a Dandy Warhols hogyan találta fel az elektromos hangszereket és ezzel magát a rock`n`rollt), majd rögtön nyolc-kilenc perces maratoni számok következnek (a hagyományos DW-dalként induló, de idővel elborult dszesszbe torkolló Love Is The New Feel Awful és a falzett-funkos Easy), ahogy majd a zárás is egy pszichedikus ambient darab (There Is Only This Time) és egy 12 perc hosszú kraut-rock dzsem lesz (A Loan Tonight). Ezek a számok az egyórás lemezanyag mintegy felét elfoglalják, de aki eljut az általuk közrefogott maghoz, az megkapja a Courtney-éktól a vagány és fülbemászó popdalformákat is, köztük egy sor countrys beütésű szerzeményt (All The Money Or The Simple Life Honey, The New Country). A Holding Me Up nagy közösségi együtténekléssel végződik a farmon, akárcsak a kutyaugatással nyitott nyúlfarknyi Did You Make A Song With Otis (Otis a felvételen hallható kutya neve), míg a Down Like Disco akár az 1997-es ...The Dandy Warhols Come Down albumról is jöhetett volna, sőt akad egy elektronikusabb darab is a 2003-as lemez iránti emlékeztetőként, Everyone Is Totally Insane címmel. No és persze itt a Smoke It című gúnyos kislemezdal is, ami szellemes, slágeres és lehengerlő, de az énekhang túl torzított és a hangzás túl fésületlen ahhoz, hogy igazán nagy siker lehessen.

Ez a fura hibrid című album (az oddity és auditorium szavakból képzett Odditorium név Courtney-ék próba- és előadóteremként, stúdióként és társművészeti alkotóműhelyként funkcionáló raktárépületét fedi, melyet az Andy Warhol-féle Factory mintájára alakítottak ki, míg a Mars hadurai egy régi sci-fi ponyvákat idéző lemezcím-variáció, amit végül nem volt szívük kidobni) nem remekmű, nem hibátlan, nem mentes a felesleges köröktől, de egy izgalmas, életképes, organikus, hiteles, irigylésre és szeretetre méltó zenekar élvezetes, zaftos produkciója. Anton Newcombe a DiG!-ben azt mondja, hogy bármennyire is karikatúrává lett szerinte a Dandy Warhols, a Dandys Rule OK albumot azért még mindig egy fasza lemeznek tartja – nos valószínűleg ez a mostani Odditorium... újra egy olyan DW-cucc, ami tetszene neki.


8/10