A párhuzam Björk és Nico között a figyelmes szemlélő számára már eddig is észrevehető volt, de most hogy az izlandi énekesnő is egy avantgárd filmessel él együtt, és ő komponál zenét a férfi experimentális filmjéhez, melyben mindketten szerepelnek (ahogy a Velvet Underground néhai dizőze és Philip Garrel a hetvenes években), már szinte ordít. Persze így visszatekintve Garrel a Cremaster sorozattal híres-hírhedtté vált Barney-hoz képest már szinte klasszikus, hagyományos alkotóművésznek számít, ahogy Nico is a mostanában egyre vadabbul kísérletező Björkhöz képest. Ezúttal senki se várjon már olyan Björk-dalokat, mint a musical szerkezetet alapul vevő Táncos a sötétben esetében, főleg hogy a Drawing Restraint 9 nem is hagyományos játékfilm, hanem valami bizarr experimentália: a mindössze egyetlen párbeszédes jelenetet tartalmazó 135 perces mű egy japán bálnavadászhajón játszódik, ahová két nyugati látogató érkezik (Barney és Björk), akiket vendéglátóik japán tradíciók szerint megfürdetnek, felöltöztetnek, megteáztatnak, aztán jön egy vihar és a főhősök vazelinba merülve bálnává változnak. Érdekes lehet.

Ennek megfelelően persze hagyományos dalokat se várjunk. Björk hangját mindössze három számban halljuk: a Bath a Medúlla album világát idézi, a Stormot az énekesnő korai turnéiról ismerős sampleres-billentyűs Leila programozta és effektezte, és a Catecea az egyetlen, aminek valamelyest kivehető (angol) szövege van. Akad még egy másik énekes darab is: a Gratitude-ben Will Oldham (a leggyakrabban Bonnie ”Prince” Billy művésznéven dolgozó amerikai alt-country dalszerző-előadó, akivel Björk 2003-ban turnézott együtt) egy gyermekkórus kíséretében dalolja el egy 1946-ra datált levél szövegét, melyben japánok köszönik meg az amerikai MacAthur tábornoknak a bálnavadászati moratórium feloldását – s bármily meglepő, ez a felvétel hasonlít leginkább egy igazi dalra. Felbukkannak Björk jól ismert segítőtársai is: Zeena Parkins három dalban is hárfázik, az Amebergis March-ban a harangjáték és a csembaló alá Mark Bellék programoznak ritmusokat, a Pearlben pedig az eszkimó torokénekesnő, Tagaq liheg. A hajós témájú két kompozícióhoz rézfúvósok dukálnak, és a témából adódóan megszólalnak régi japán hangszerek is, például a sho nevű szájorgonaszerűség, de a japánra lefordított Holographic Entrypoint című Matthew Barney-szöveg No-színházhoz igazított tízperces kántálós-dobolós előadása a legnagyobb Björk-rajongók türelmét is maximálisan próbára teszi.


7/10