Bizarre vicces. Nagymamája zuhanyzósapkáját viseli, félmeztelenül áll a színpadon a maga 150 kilójával, idióta képet vágva simogatja körkörösen mellbimbóját, és lomhán reppel arról, hogy mennyire leszar mindent és mindenkit, milyen drogokat szeret, és hogyan szexel törpékkel, zsiráfbébikkel vagy a saját nagymamájával, sőt ő az egyetlen, aki még a nagy fehér főnöknek, Eminemnek is be mer szólni. A rapbohócok tradíciójának képviselője ő, Biz Markie és Kool Keith jóval együgyűbb testvére. Nem csoda, hogy a D12 lemezein Eminem mellett az ő részei a legviccesebbek, általában övé a slusszpoén is (a maradék négy fickót meg senki nem tudja megkülönböztetni).

Bizarre (szül. Rufus Johnson, 1976), akinek volt már 1998-ban egy Attack Of The Weirdos című underground EP-je, most első szólóalbumával is megpróbálkozik, de sajnos kiderül, hogy a D12-ben csak a relativitás emelte őt ki szerény képességű cimborái közül, ahogy Mel C is csak a Spice Girlsben tűnt a legjobb hangú tehetségnek. Pedig a dolog akár ígéretesen is hangozhatna: ahogy a korai Eminem- és D12-albumok esetében, itt is közérdekű közlemény nyitja a lemezt, majd Bizarre a Gospel Weed Songban arról prédikál, hogy tökéletesen összeegyeztethető irtózatosan betépni és Jézust tisztelni, az Eminemtől kapott Rockstar című kislemezdalban a My Band történetét folytatja, a Ghetto Musicban a spangli mellé csak jófajta fekete zenéket tud elképzelni, a Bad Dayben az Ice Cube-féle It Was A Good Day-t fordítja ki, az I Need A Friendben fegyverrel betör egy családhoz, de végül csak saját magát lövi fejbe, a Porno Bitchesben az OutKast-dumaláda Big Boi a partnere, a Doctor Doctorban Obie Trice, a Hip Hopban a fegyvermániájáról dumáló Eminem, a záró Nuthin` At Allban pedig a maradék négy D12-tag. De ami az együttes felvételein egy-egy versszakba sűrítve frappáns és vicces tudott lenni, az itt egy egész – zeneileg sem igazán ütős – albumra széthúzva bizony nagyon sovány.


6/10