Az 1969-es születésű Gwen Renée Stefaniról befutása óta lehetett tudni, hogy sokkal többet ér, mint az 1986 óta működő, ska-punk és new wave insprálta No Doubt, de hősnőnk hűséges típus, és csak a zenekarral eltöltött bő másfél évtized után próbálta ki magát szólóban. A hosszú időn át, sztárproducerek hadával készült albummal Gwen nemcsak az őt mostanában foglalkoztató dolgokra reflektál (a Linda Perryvel közösen írt, önostorozó What You Waiting For?-ban, a Dr. Drével és Eve-vel felvett Rich Girlben, illetve a Jam&Lewis producerpárossal készült Harajuku Girlsben például Japán-mániájára és L.A.M.B. nevű saját divatcégére, melynek rövidítését a lemezcímben oldja fel), de visszarepül saját tizenéves korába, a nyolcvanas évekbe is, hol zenében, hol szövegeiben.

Az apai ágról olasz származású, római katolikus, festett szőke énekesnő esetében a legnagyobb hatás egy másik, apai ágról olasz származású, római katolikus, festett szőke énekesnő, Madonna (például a No Doubt-os partnerrel, Tony Kanallal írt Serious című dalban), illetve a Rock Steady albumon producerként besegítő Ric Ocasek nyolcvanas évekbeli sikerzenekara, a Cars (például a Dallas Austinnal készített Danger Zone-ban), de van hogy a kettő egyszerre (a szintén Austinnal született Cool című dalban), sőt akad egy olyan felvétel is, ami úgy hangzik, mintha Madonna a New Orderrel kollaborált volna (a zenekar kulcsfiguráit, Bernard Sumnert és Peter Hookot ténylegesen is szerepeltető The Real Thing, melyből bónuszdalként egy New Order-mentes lassú verziót is kapunk). A Crash mögül a Salt N`Peppa-féle Push It rémlik fel, míg a Neptunesszal készített (így leginkább a Kelis-féle Milkshake testvérének hangzó) Hollaback Girl mögül pedig Toni Basil Mickey című 1982-es pompongörl-világslágere, miközben a szövegben is nyolcvanas évekbeli idézetek kerülnek elő (a Hegylakó című filmből és a Queen egyik dalából).

A francia pasiszövegekkel és Isley Brothers-hangmintákkal spékelt Luxurious lassú, érzéki R&B-je kilóg a lemezről, az Eve-vel és Dr. Drével közös, világsikerű 2001-es Blow Ya Mind kollaboráció folytatásaként született jamaikai ízű Rich Girl pedig katasztrofálisan szarul sikerült, de a másik Dré, az OutKast-géniusz André 3000 közreműködésével felvett két dal mindenért kárpótol minket: a vicces, hajszás Bubble Pop Electric (melyet André The Love Below albumán megteremtett alteregójának, Johnny Vulture-nak a nevén jegyez) egy autósmozis tinédzserrandi sztorija, a záró Long Way To Go pedig egy fekete fiú és egy fehér lány szerelmének története, ahol még a two-step garage-os zenei alap és a Martin Luther King-hangminta elszállt párosítása is működik.

Gwen Stefani megkésett szólóanyaga kissé túlpolírozott, de szellemes (és személyes), elsőrangú poplemez - és amint várható volt, jobban sikerült, mint bármelyik No Doubt-album.


8/10