Hát, akkor menjünk vissza a Suede második albumáig, a Dog Man Starig! A Suede a kilencvenes évek elején visszarabolta a gitárzenét az angoloknak, angol hagyományokból (David Bowie, Sex Pistols, The Smiths stb.) táplálkozva, majd monumentális második lemeze befejezésekor az album hangzásával elégedetlen, a producerrel és legfőképpen dalszerző társával, Brett Anderson énekessel összeveszett gitáros, Bernard Butler kisétált a zenekarból. Számos hibájával együtt (aránytévesztés a gyors és lassú dalok között, néhány dal túlhangszerelt és az egész kábé három felvétellel hosszabb a kelleténél) sokak számára a Dog Man Star a zenekar legjobb alkotása. Utána persze az új tagokkal bővült Suede megcsinálta a perfekt pop-rock lemezét (Coming Up - 1996), kaleodoszkopikus főműnek szánt modern munkáját (Head Music - 1999) és kevésbé ihletett hattyúdalát (A New Morning - 2002), míg a szédelgő-tétova gitárzseni ugyanazt a tehetséget pazarló utat járta be mint példa- és előképe, Johnny Marr a Smiths-ből (sessiongitározgatás, dalszerzői és produceri közreműködés különféle kollégák lemezein és fellépésein – Booth And The Bad Angel, Sparks, Edwyn Collins, Aimee Mann, Neneh Cherry, Manic Street Preachers, The Veils, Heather Nova, Bert Jansch, Velvet Goldmine filmzene stb. – , két röpke kollaboráció David McAlmont soulénekessel és két közepes szólólemez).

A hajdani dalszerzőpáros az 1994-es szakítás és a Suede 2003-as feloszlása között csak egyszer találkozott: a járdáról figyelmetlenül lelépő Anderson észlelhette autója volánja mögött ülő egykori szerzőtársa szemében a hezitálást – fék, vagy gáz? Az énekes nyilatkozatai alapján eleve elrendeltetett volt, hogy valamikor még egyszer újra együtt zenéljenek, és ezt hajlamosak is vagyunk elhinni. Anderson és Butler új projektje, a Tears (mely, hogy igazi zenekar benyomását keltse, Will Foster billentyűssel, Nathan Fisher basszusgitárossal és Mako Sakamoto dobossal vált kvintetté), nagyon okosan, nem próbált meg semmilyen trendet követni, hanem csinálja, amit két fő embere legjobban tud. Butler senkihez sem hasonlítható gitárkezelése és Anderson semmihez sem fogható énekhangja együtt, ha igazan eltalálják a dolgot, csak zseniális kategóriába illeszthető. A gitáros házistúdiójában és produceri irányításával felvett Here Come The Tears album sajnos nem csak ilyen pillanatokból áll, de amiatt a négy-öt tényleg kivételes szerzemény miatt már bőven megérte az újbóli összeállás.

Butler mintha megpróbálna a Dog Man Star hibáit korrigálni (ami végeredményben nem sikerült), olyan wall of sound létrehozására törekedett, amely bár végletekig kidolgozott, mégsem túlsúlyos, Anderson pedig minden eddiginél erősebben reflektál korára: szociális kommentárt nyújt, a társadalom peremén élőkről és konkrét politikai utalások nélkül a jelenlegi politikai hangulatról énekel. Persze nem maradnak el a tőle megszokott költői témák (szerelem és halál, a szépség és a fájdalom ütköztetése, állati ösztönök - az utánozhatatlan animaaaal kiejtéssel), ahogy Butler lúdbőröztető gitárszólói sem. A korong első fele egészen bámulatos: a debütáló kislemezdal, a Refugees himnikus hullámzása, az Autograph komplex hangzása, az Imperfection tökéletessége, az elsősorban a halálra és csak utána a szerelemre reflektáló The Ghost Of You képei („az Üdvhadsereg összegyűjti a dolgaidat...reggel, amikor felkelek, megpróbálok erős lenni... megpróbálok továbblépni, de a szellemed még itt van"), a szándékoltan fejhangon énekelt, akár egy szerelmespár szökését, akár a dalszerzők viszonyát tükröző Two Creatures hangzása, vagy a Lovers elképesztő – egész dalon át tartó – gitárszólója kompenzálja, hogy a végére belesétálnak a jó öreg hibába: túl sok a túlhajtott, érzelemtől túlcsorduló lassú szerzemény. Azonban meg így is mindenki bőven elégedett lehet a végeredménnyel.


8/10