Ez az első FF-lemez, amit nem Dave Grohl pincéjében vették fel, hanem kilenc hónapra „hivatalos” nagy stúdióba vonult a zenekar, és a majd 40 dal közül végül 20 számot választottak ki. Bár hossza alapján (alig több mint 80 perc) egy kis kurtítással akár egy korongra is ráfért volna az anyag, a zenekar és a kiadó mégis dupla lemez koncepciója mellett döntött, így az első CD-re tíz, hagyományosabb Foo Fighters-zúzás került, a másodikra pedig tíz akusztikus „csendes-ülős”.

Az első lemezen a megszokott, jól bevált Foo-recept (torzított, velős gitárhangzás, feszes dobalap, üvöltve éneklés, kemény, de nem metálba, inkább a pop felé hajló rockhangzás) alapján készült számok sorakoznak azzal a különbséggel, hogy ezúttal olyan érzésünk van, mintha Dave Grohl rákattant volna az emo irányzatra. Ha még durvább lenne a hangzás, és az ének még emócionálisabb témákat hozna, akkor egészen meglepő emo-pop lemez is lehetne az In Your Honor. Az egykori Nirvana-dobos egészen a 2004-es amerikai elnökválasztásokig nem foglalkozott nyíltan a politikával, de mivel George W. Bush a zenekar egyik dalát (Times Like These) is felhasználta politikája népszerűsítéséhez, Grohl aktív politikai szerepet vállalt: John Kerry 2004-es őszén választási kampányának részeként egész Amerikát bejárta - és ez az út inspirálta ezt a anyagot.

Grohl a kemény műfajok és az aktuális trendek aktív befogadója volt mindig is, így egyáltalán nem meglepő, hogy a dupla korong első felén az emo hullámot is bekeverte a zenei összetevők közé - de nem kell megijedni, a hagyományos Foo Fighters-dalszerkezet és -megszólalás megmaradt. Erre jó példa az albumnyitó címadó dal, az In Your Honor, ami igazi koncertkezdő, zúzós szám (lendületes gitársikálással és üvöltős verzével, sőt Queens Of The Stone Age-es lezárással), vagy a „pop-stoner” számként induló, de slágeres refrénnel folytatódó No Way Back - ez a dal egészen biztosan nem születik meg, ha Grohl nem működik közre a QOTSA Songs For The Deaf albumán. Első hallásra fülbemászó, jellegzetes slágerek is akadnak, csak ilyeneket már hallottunk a korábbi Foo Fighters-albumokon (Best Of You, The Last Song). Akadnak még ötletes megoldások (a riffbontogatós pop-stoner Free Me, vagy a lassan hömpölygő, majd bekeményedő The Deepest Blues Are Back), de összességében a One By One szintjét nem sikerül túllépni.

Az akusztikus lemez viszont okoz néhány meglepetést. Elég csak felsorolni a neves vendégeket: Norah Jones a Virginia Moon című seprűzős, zongorás gyöngyszemben énekel duettet Dave-el (ez a dal akár a zongorista-énekesnő saját lemezén is megállná a helyét), John Paul Jones, a Led Zeppelin veterán basszusgitárosa két számban működik közre (a Miracle-ben zongorán és az album egyik legszebb pillanatának számító Another Roundban mandolinon), és persze a QOTSA-frontember, Josh Homme sem maradhat ki - ő a Razor című záródalban szerepel. A Foo Fighters dobosa, Taylor Hawkins énekesként is bemutatkozik a Cold Day In The Sun folkos stílusgyakorlatában, a Friend Of A Friend pedig amiatt számít igazi különlegességnek, mivel Grohl ezt a dalt még a Nirvana dobosaként, 1990-91 telén írta, sőt még bizarr magyar párhuzam is jut nekünk: az Over And Out kezdő témája csak kicsit tér el a Kispál és a Borz Zár az Égbolt című dalának gitárfelbontásától.

Jó dalok, precízen megírt témák és korrekt hangszerelés - nagyjából így jellemezhető mindkét korong, csakhogy akad egy kis hiányérzet. Igazán maradandó dal viszonylag kevés van, és ami leginkább hiányzik a produkcióból, az az igazi rock`n`roll szellem - valahogy az egész steril és „rendezett” marad.

7/10