Dögös és groove-os zene született ebből a találkozásból. A hangszeres részről azonnal a RATM-re és annak hangzására lehet asszociálni, de a politikus rap helyett egy karakteres grunge énekhang és kissé misztikus szövegvilág határozza meg a dalokat, így a végeredmény legjobb pillanataiban afféle lecsupaszított modern Led Zeppelin lett – miközben azért a lázadó, rendszerellenes attitűd is megmaradt. Ezt támasztotta alá az Audioslave 2005 májusában megtartott havannai fellépése, amely több szempontból is jelentős esemény volt: 26 év óta az első amerikai zenekarként léptek fel Kubában, ráadásul 50 ezer néző előtt, életük leghosszabb koncertprogramját nyújtva.

Az új album nem szolgál igazán újdonsággal: egy egyenes vonalú, magától értetődő rocklemezzel van dolgunk, amin akadnak kiemelkedő pillanatok. Ilyen a nyitó Your Time Has Come dögös, Led Zeppelint és persze RATM-et idéző lendületes húzása, aztán a kicsit elszálltabb, atmoszférikus címadó dal, az Out Of Exile (itt hallhatunk először Tom Morello jellegzetes, mágnes segítségével feljátszott elmebeteg gitárszólóiból), vagy a Be Yourself című, akkordbontogatós kezdésű, szép énektémával megtámogatott rockslágere. Akad néhány lassú szerzemény is, amelyek csak színezik az összképet: a Heaven`s Dead például Chris Cornell Euphoria Morning albumát és a Soundgarden Superunknown című lemezét egyszerre idézi, a Yesterday To Tomorrow és a Dandelion kettőse a Red Hot Chilli Peppers-féle Californication dalaiból ismerős groove-ot házasítja bluesos énektémával (aminek eredménye két laza popdal), a #1 Zero pedig pszichedeliájával és tremolós gitárjával sivatagi, doorsos hangulatot áraszt (persze azért itt is van zúzás). A zenekar egy szám, a lemez közepére helyezett The Worm erejéig megidézi a Black Sabbath-ot is kiállós, egyezős riffekkel.

Az az általános vélekedés, illetve vád a lemezzel kapcsolatban, hogy ezúttal semmi újat nem nyújt a szupergrupp, mindenki hozza a már megszokott tudását és formáját, és panelekből, klisékből felépített patetikus rockdalokat hallhatunk. Az igaz, hogy nem kapunk semmi újat (sőt Morello gitárjátéka sem annyira invenciózus és Cornell szövegei sem annyira egységes színvonalúak, mint a három évvel ezelőtti anyagon), de igazából nincs ezzel semmi baj. Az Audioslave-hez minden tag pontosan annyit tesz hozzá, amennyit kell, és ez még pont elég egy korrekt, élvezetes lemezhez.


7/10