Az ilyen váltásokba szoktak belerokkanni együttesek. Ha csak a Morcheeba rokonai közt, a kilencvenes évek közepén uralkodó brit triphop sikermezőnyében nézünk körül, rögtön ott a Sneaker Pimps esete – ők egzotikus kinézetű és hangú kis énekesnőjük kilépése után egy katasztrofális második albummal azonnal elveszítették rajongótáborukat. Sokan Tricky lemezeinek egyre csökkenő fogyását is Martina hiányzásával hajlamosak magyarázni. Van persze ellenpélda is ugyanarról a színtérről: egy másik angol triphop kollektíva, az Archive az eredeti arab énekesnőt egy új frontleányra lecserélve egy slágeres poplemezzel nagyon befutott – Franciaországban és csak ott (aztán lecserélték a második lányt is, akkor már egy faszira, és ettől You All Look The Same To Me című harmadik albumuk még jobb lett).

Nos, a Morcheebának szerencséje volt. Az utánozhatatlan Skye helyére nem egy epigont, hanem egy már bizonyított egyéniséget vettek fel, ráadásul Daisy Martey énekesnő egy rokon zenekarból, a Morcheebánál kevésbé híres, de a szakmai körökben talán még jobban is értékelt Noonday Undergroundból jött, melynek nevét 2002-ben a rockrajongók is megjegyezhették a Paul Wellerrel közös munkák kapcsán (Simon Dine DJ-producer közreműködött az Illumination album egy sikerdalában, amit az énekes az együttes Surface Noise című lemezén viszonzott kétszeresen is). A Morcheeba hangzásából gyakran előtűnt a hatvanas évek végi pszichedélia iránti rajongás, s ez volt a Noonday Underground kiindulási pontja is, így nem meglepő, hogy a mostani The Antidote albumon ez a vonal lett az abszolút uralkodó. Ehhez hozzájárult az akusztikus hangszerek további térnyerése is Godfrey-éknál (az új album ebből a szempontból a 2000-es Fragments Of Freedomtól a Charangóig vezető út egyenes folytatásán helyezkedik el), Daisy pedig konkrétan úgy hangzik, mintha a hatvanas évek végéről érkezett soul-pop vagy blues-rock énekesnő lenne – ráadásul fekete létre inkább fehér énekesnők, a Jefferson Airplane-frontasszony Grace Slick vagy Dusty Springfield tónusára hasonlít a hangja.

Ahogy a Charangón is volt duett férfi énekessel (Kurt Wagnerrel a Lambchopból), itt is akad kettő, és mindkettőben az avantgárd zenei kísérletezőként ismert Rob Mullender meglepően jó énekhangját halljuk, de bizarr módon úgy hangzik, mintha Godfrey-ék a Like A Military Coup-ban egy korábbi munkatársuk, David Byrne, míg a címadó Antidote-ban a Divine Comedy-vezér Neil Hannon stílusát tekintették volna ideális mintának. Ez azonban nem zökkenti ki a hallgatót (ahogy az itt-ott túltengő fuvolahangokat is megbocsátjuk), annyira jól sikerültek az új énekesnővel új erőre kapott együttes új szerzeményei a nyitó kislemezszámtól, az „utazásra indulunk” refrénű Wonders Never Cease-től a búcsút címében is hordó God Bless And Goodbye záródalig, ráadásul ez az egységes, gazdag hangszerelésű, de könnyed és élvezetes album véget is ér, mielőtt elérné a 45 perces határt.


8/10