Bizony, Billy Idol 1993 – a katasztrofálisan szarul sikerült techno-rockos Cyberpunk album – óta nem adott ki új sorlemezt, a 2001-es Greatest Hits válogatásra készített egyetlen új felvétele egy feldolgozás volt (egy felejthető verzió a Simple Minds által sikerre vitt Don`t You Forget About Me-ből) és az abban az évben rögzített VH1 Storytellers koncerten is csak régi dalokat vezetett elő. Viszont azokat a remek slágereket remekül vezette elő, ráadásul hosszú mosolyszünet után ismét ott volt mellette nyolcvanas évekbeli szólógitárosa, a pókhajú Steve Stevens (a produceri székben pedig nyolcvanas évekbeli sikerkovácsa, Keith Forsey) – a rajongók egy évtized után elkezdhettek bizakodni a méltó visszatérésben. Ahoz képest viszont még négy évet kellett várni az új dalokat tartalmazó lemezre, Billy boy ugyanis sehogy sem tudott megegyezni lemezcégével, és ezért állítólag egy teljes albumnyi anyagot kényszerült kidobni, a már kiadóváltás után megjelentetett Devil`s Playground tehát rögtön a visszatérés második, javított verziója.

Nos, ehhez képest az első benyomások nem a legjobbak: mintha hősünk megpróbálná gyorstalpalón bepótolni a kihagyott tizenvalahány évet, a nyitó Super Overdrive-ban például a másik punk-bili, Billie Joe Armstrong zenekarának, a Green Day-nek a stílusából merít, a World Comin` Downban pedig a Third Eye Blindtól lop refrént, miközben az is kiderül, hogy Billy és Steve a riffkeménység, a hangerő és a tempó növelésével próbálja ellensúlyozni a múló idő könyörtelenségét. A Rat Race verzéje már megvillant valamit a régi Idol-balladák csillogásából, mielőtt egy hard rock refrén szét nem vágja, de végül negyedikre csak megkapjuk az első régimódi, vagyis nyolcvanas évek hangulatú Billy Idol-dalt (Sherri). Onnan már javulnak a dolgok, a Plastic Jesus egy vicces feldolgozás (bár nem túl eredeti választás, mivel a Bilincs és mosoly című 1967-es Paul Newman-filmből való country dalt 1993-ban már a Flaming Lips, 2004-ben pedig Bad Religion-tagokat is magába foglaló Jackass projekt is feldolgozta), a visszatérő kislemezdalnak választott Scream jól húz, a Yellin` At The Christmas Tree röhögésre ingerlő gyerektréfa, a Romeo`s Waiting ismét egy régimódi Idol-féle power pop, a Body Snacher a hangzásában amúgy is keménykedő album legmetálosabb darabja, az Evil Eye-nak jól áll az a kis Jim Morrison-manír, a Lady Do Or Die-nak a laza westernes hangulat, a Cherie-nek az akusztikus gitár, ahogy a Summer Running című záródal nyitásának és zárásának is (közben a szám kétharmada táján van egy kis groove-os modernkedés, de szerencsére nem sok, a Cyberpunk borzadály visszatérésétől nem kell tartanunk).

Összességében ez egy szórakoztató album, sok régi pózzal és egy jópofa, lelkes ötvenes rockerrel. Jó egy régi Billy a háznál.


7/10