A Cars-vezér Ric Ocasek bábáskodásával felvett 1994-es címnélküli „kék albummal” (a remek Spike Jonze-klipekkel megtámogatott Undone – The Sweater Song és Buddy Holly sikerdaloknak köszönhetően) milliós eladásokat elérő és világsztár státusba lépő Los Angeles-i zenekar a garázs- és college rock, illetve az emo stílusokból kiindulva idézte meg a Beach Boys és a Pixies első hallásra fülbemászó zenei hagyományait, majd egy producer nélkül készült, kiváló, de slágereket nem fiadzó poplemez (Pinkerton – 1996) után öt évre eltűnt, hogy aztán egy újabb Ric Ocasek-es címnélküli albummal és azon két újabb nagy sikerdallal (Hash Pipe, Island In The Sun) térjen vissza, s utána pedig egy ismét produceri irányítás nélkül rögzített anyaggal folytassa (Maladroit – 2002), ismét nagy slágerek nélkül.

A másik sztárproducer Ric(k)kel, Rick Rubinnal (Red Hot Chili Peppers, Audioslave, System Of A Down, The Mars Volta, Slipknot stb.) felvett ötödik Weezer-album, a Make Believe szerencsére ismét slágeres anyag. Rögtön az első három dal a lemez legkiemelkedőbb része: a már említett Beverly Hills című húzószám az idei év egyik legnépszerűbb rockdala lehet, a Perfect Situation pop-punkos kezdésével és együtténeklős refrénjével úgy jó, ahogy van, míg a szintetizátorral színezett This Is Such A Pity Ocasek néhai zenekarának, a Carsnak a stílusában fogant (amire érdekes módon a vele készült Weezer-lemezeken nem volt példa), így kiválóan illeszkedik az aktuális nyolcvanas évek retrohullámhoz (a Killershez és társaihoz).

A folytatásban még azért akad néhány figyelemre méltó szerzemény, például a klasszikus emo recept (érzelmes, lassú kezdésre zúzós, éneket kitartó refrén) alapján készült Hold Me, a koncertfavoritnak drogos témája miatt is ideális We Are All On Drugs, a lendületes, pattogós, egyezős My Best Friend, vagy a zene és szöveg ellentétével vicces hatást keltő Freak Me Out. Viszont a lemez gyenge pontjai is hamar kiütköznek: van néhány töltelék lassú szám és három-négy egysíkú, túlságosan tipikus Weezer-dal, és a szemüveges gyógyegér frontember (ál?)naiv szövegei is tudnak néha már irritálóak lenni. Az összetevők és a részek tehát izgalmasak, csak az album egésze nem üt igazán – egy popzenekar esetében ez mondjuk nem is meglepő, csak az előremutatás hiányzik. Talán egy nagyobb elrugaszkodás a „weezeres” dalparktól és hangzástól emlékezetesebbé tehette volna a lemezt.


7/10