Fellépők

Kedvenc helyek

Komolyzenei koncertek

The White Stripes: Get Behind Me Satan
|
olvasói:
(0)
(XL / EMI)

Jack White és Meg White detroiti garázs-blues-rock duója a White Blood Cells és Elephant sikeralbumok (és az utóbbi turnéját dokumentáló DVD) után menetrendszerűen jelentkezik új lemezanyagával. A meglepetést az okozza, hogy a neves gitárzenekar ezúttal alig alkalmaz gitárt.


A gitáros-énekes Jack White eddig minden lemezén és turnéján használt néhány számban zongorát is, ami kedves színfolt volt a mániákus éneklés, a sivító gitározás meg Meg primér dobolása által meghatározott alaphangzás mellett. Négy album után azonban a dalszerző-producer-frontember váltott egyet, és döntően zongorán kezdett komponálni. Az eredmény az lett, hogy a 2005 márciusában, alig két hét alatt rögzített Get Behind Me Satan albumon kétszer annyi zongorás dal van, mint gitáros. Lényegében Jack a 13 számból csak hármat ural a megszokott elektromos gitárjátékával, a diszkós sulykolású Blue Orchid című nyitó kislemezdalt, továbbá Instinct Bluest és széttépett énekkel operáló Red Raint (ezekben a szexmániás Led Zeppelin-es bluesokban egyszerre tud Jimmy Page és Robert Plant lenni, ahogy akadnak kisebb áthallásai a hatvanas, hetvenes évek fordulójáról a Rolling Stones, David Bowie, a T.Rex, Brian Eno és a Roxy Music határolta zenei univerzumból, de azokban a dalokban – a Forever For Herben, a Take Take Take-ben és a lemez legbizarrabb, legkísérletibb darabjának számító The Nurse-ben – nem a gitár, hanem a zongora, illetve a marimba a vezérhangszer), míg a Little Ghost tábortűz melletti hillbilly-countryjában és a baljós szövegű, tamtamos, folkos Ugly As I Seemben akusztikus gitárok viszik a prímet, a párkapcsolati válságtanácsadást tartó The Denial Twist pedig a zenekar történetében először használ basszusgitárt (igaz csak színezésre, mert abban a számban is a zongora és a csörgő az úr).

De nem kell megijedni, az album dalai egytől egyig briliánsak és a hagyományostól eltérő hangszerelésen is kellőképpen átsüt a White Stripes-ság: a My Doorbell néha a mikrofontól is eltávolodó mániákussága („a kapucsengőmre gondolok, hogy mikor fogsz már csöngetni rajta”), a szójátékokban fuldokló White Moon és a jobbra-balra rángatott énekkel skizofrénné tett Take Take Take Rita Hayworth/Orson Welles-mániája (Jack már a 2001-es The Union Foreverben is egy Aranypolgár idézettel jelezte rajongását, és azóta ő maga is megkapta a maga Hollywood-adagját a Hideghegy és Renée Zellweger személyében), a cérnahangú Meg által énekelt félperces Passive Manipulation játékos vérfertőzés-tematikája („nők, hallgassatok a mamátokra / ne engedjetek a bátyátok vágyainak / lépjetek hátra és nézzetek egymásra / tudnotok kell különbséget tenni apa és szerető között”) és a dob nélkül, egyetlen zongorával előadott I`m Lonely (But I Ain`t That Lonely Yet) című záró valcer új élettel megtöltött klasszikus formája egyértelműen jelzi, hogy a világ egyik legjobb dalszerzőjének és „nővérkéjének” piros-fehér-fekete fantáziavilágában járunk.


9/10
Déri Zsolt
2005.06.06
|
Új hozzászólás
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Ismételd meg:


2012. május 24., csütörtök

Eszter, Eliza
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Tagok: túl az 1 millión
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.