A Molokóról az utolsó sorlemez, a 2003-as Statues, valamint az annak (a budapesti Sziget fesztivált is érintő) turnéját dokumentáló 11,000 Clicks című DVD-kiadvány óta nem hallani. Sebaj, mondhatnánk, hiszen az albumok közötti interim időszakot kihasználva a sheffieldi experimentális dance-pop duó énekesnője, az ír Róisín Murphy elkészítette első szólólemezét - ez tényleg örvendetes, ám kötelességünk előre szólni, hogy egy kvázi Moloko-albumra senki ne számítson!

No de akkor milyen a Ruby Blue? Ha belegondolunk, hogy kicsoda (és micsoda) is Róisín Murphy, akkor tulajdonképpen ez a lemez az, aminek lennie kellett: egy nem mindennapi, egyszerre klasszikus (a nagy színésznő) és björki (a lökött tyúk), már saját epigonokat (lásd: Sophie Ellis-Bextor, a Boomkat-frontleány Taryn Manning, vagy az utóbbi időben Allison Goldfrapp) is kitermelő díva névjegye, jobban mondva szabad csapongása, amelyben visszatartás nélkül megnyilvánulásra jut mind előadói-hangi adottságainak teljes spektruma, mind az egyénisége. És milyen zene illik legjobban egy dívához? Szving, soul és diszkó, természetesen.

A Ruby Blue megfelel ennek a logikának, hiszen a fent említett stílusokból merít, viszont a végeredmény Róisíntól elvárhatóan egy teljesen egyedi, a hagyományostól, megszokottól (sőt a jó értelemben kattant Róisín esetében akár azt is mondhatjuk, hogy a normálistól) eltérő hangzásvilág lett. A lemez producere és egyben alkotótársa az absztrakt elektronika zsenije, a korábban Björk Vespertine albumán is segédkező Matthew Herbert volt - utólagos okoskodással kijelenthetjük: az egyetlen, aki számításba jöhetett.

Herbert 1996 óta jelen van a Moloko holdudvarában, mint a csapat egyik kedvenc remixere, aki eddig négy kislemezdalt (Fun For Me, Sing It Back, The Flipside, Forever More) értelmezett újra a sheffieldi furcsa pár(os)nak. Róisín tehát pontosan tudta, ki lesz az embere a szólólemezénél, és a régi ismeretség miatt még elcsábítani sem volt nehéz az amúgy produceri minőségben csak házon belül (azaz saját magának, illetve feleségének, Dani Siciliano énekesnőnek) dolgozó Herbertet, aki ugyanakkor nyilván kapva kapott az alkalmon, hogy ha indirekt módon is, de egy lépéssel továbbvigye a big band hangzást elektronikával absztraháló projektjét (a Matthew Herbert Big Band 2003-as Goodbye Swingtime című lemeze a Ruby Blue előképe és testvérdarabja). A kör bezárult, a zsák megtalálta a foltját: a Ruby Blue-n két egymást jól ismerő és tisztelő, kivételesen tehetséges alkotó ihletett egymásra találásának lehetünk fültanúi. (Kínzó kérdés: vajon Mark Brydon, a Moloko férfiembere és Róisín egykori élettársa most féltékeny-e bármilyen szempontból?)

A Ruby Blue albumot a 2005 első felében három egymást követő bakelit EP-n (Sequins 1-3) már minden különösebb csinnadratta nélkül megjelentetett 12 dal képezi, melyek mindegyike megérne egy önálló elemzést – de ha mi elvesznénk a részletekben, mi maradna a hallgatónak? Elég annyi, hogy a digitális zenekészítést (főleg a cut-up technikát) virtuóz módon űző, a keze ügyébe kerülő bármilyen tárgynak a hangját előszeretettel zenévé alakító Herbert egyszemélyes kísérőzenekarként szving, blues, soul, funk, (funk-)rock és diszkó nyomelemekből, valamint ritmustöredékekből, talált hangokból, zajokból és zörejekből aprólékosan összeszerkesztett, vastagon rétegzett, mégis könnyed, egy dalon belül sokszor váratlanul új irányt vevő, ezért mindig meglepő és kiszámíthatatlan, egyszerre dallamos és „bonyolult”, a dalok szélsőséges skálán (játékostól komolyig, szerelmestől buján erotikusig, felszabadulttól melankolikusig) mozgó hangulatának tökéletesen megfelelő hangkulisszát teremtett Róisín számára, aki ezzel tökéletes összhangban énekel, együtt él, lélegzik (némely dalban szó szerint) a zenével. Az igazság az, hogy bár Herbert a dívája alá dolgozott, alárendeltségről szó sincs: a zene és az ének egymás elidegeníthetetlen részei, és valószínűleg csak marketing okokból nem lett kettejük közös produkciójaként tálalva a lemez.

Róisín természetesen nem hazudtolja meg önmagát, és a párkapcsolatokról, szerelemről, szexről, szakításról énekel, a tőle megszokott hang(ulat)i skálán az ál-naiv kislánytól az érett nőiig, az elfúlótól a parancsolóig, a mélyen érzelmestől a totál lükéig, minden dalban egy új arcát mutatva. „Bárcsak magammal vihetnélek” – hangzik a lemez nyitó sora, és érdemes engednünk az invitálásnak. Ha eddig (mármint a szólólemeze előtt) nem kerültünk volna Róisín bűvkörébe, akkor mire a Burt Bacharach-os zárásban azt énekli, hogy „folyton a jövőnk biztonságán rágódunk, ahelyett, hogy kilógnánk a sorból”, már a lábai előtt heverünk. Aki a Molokót szereti, az ebbe a lemezbe egyenesen fülig szerelmes lesz, mindig és örökre.


9/10