A Blur élén egyre kísérletibb, egyre megkínzottabb produkciókat (Blur – 1997, 13 – 1999, Think Tank – 2003) készítő, közönségét afrikai zenegyűjtő körutak termésével (Mali Music - 2002) vagy összecsapott demói minimális példányszámú bakelitkiadásával (Democrazy – 2003) meglepő Albarn hiába küzd popdalszerzői képességei ellen: a Gorillaz fantomzenekar álcája mögé bújva még a legfáradtabb nyafogásából is világsiker lesz. Az első Gorillaz-albumból többet adtak el, mint bármelyik Blur-lemezből (bő hatmilliót), így nem meglepő, hogy a régóta beígért folytatás időre el is készült. Az azonban meglepő, hogy bár a karikatúrazenekar felállása nem változott, Damon Albarn (énekesi alteregója nevén: 2D) és az animátor Jamie Hewlitt (azaz Murdoc, a sátánista basszista) kivételével szinte mindenki kicserélődött a produkcióban: a kis japán gitároslány, Noodle figuráját inspiráló Cibo Matto-énekesnő, Miho Hatori ezúttal nincs jelen, de eltűnt a képből a Gorillaz hangzáspillérének hitt hiphop producer, Dan The Automator és hűséges rappere, Del Tha Funkee Homosapien is (ők a feka dobosnak, Russelnek és az ő fejéből álmában kiszabaduló zombi-szellemnek szolgáltak mintául).

Az új producer a 2004-es év bootleg szenzációjával, a Beatles The White Albumát és Jay-Z The Black Albumát összeboronáló The Grey Albummal feltűnt DJ Danger Mouse lett, míg rapperként ezúttal többen is vendégeskednek: Amerikából a De La Soul tagjai (a Feel Good Inc. című zseniális kislemezslágerben), a Pharcyde-ból ismert Bootie Brown (a Dirty Harry című dalban, mely címét vélhetően krimi-funkos kezdése miatt kapta, ahogy négy éve a Clint Eastwood a maga spagetti westernes hangzása miatt), továbbá a londoni születésű, de jó ideje az Államokban élő MF Doom (a szomorkás November Has Come-ban), száz százalékosan brit részről pedig Roots Manuva (az All Alone-ban). A további vendégek között találunk két énekesnőt, a Tricky mellől önállósodott Martinát (szintén az All Alone-ban) és Neneh Cherryt (a Kids With Guns című hiphop számban), továbbá a Happy Mondays frontemberét, Shaun Rydert (a DARE című lötyögős darabban), a Blur koncertgitárosát, a korábban a Verve-ben zenélő Simon Tongot (a dalok többségében ő penget, az All Alone-ban társszerző is), a London Community Gospel Choirt (ez a fekete kórus már a Tender című 1999-es Blur-dalban, de a Spiritualized és Nick Cave lemezein is szerepelt), a rock`n`soul veterán Ike Turnert (ő zongorázik a monumetális-pszichedelikus Every Plant We Reach Is Deadben) és a hasonlóképpen legendás filmszínészt, Dennis Hoppert, aki a Fire Coming Out Of The Monkey`s Head című számban meséli el a természettel békében élő őslakosok és a gátlástalan kizsákmányolók katasztrófába torkolló történetét.

Mint ebből a sztoriból és a felsorolt dalcímekből is sejthető, konceptalbum ez a javából. Már A holtak hajnala című régi zombifilmből vett hangmintára épített Intróval megteremti az apokaliptikus alaphangulatot, aztán a Specials-féle Ghost Town zenei és szövegi megidézésével folytatódik (Last Living Souls, Feel Good Inc.), az utolsó túlélők szörnyetegekké változott fegyveres gyerekekkel találkoznak (Kids With Guns), az elveszett ártatlanság után nosztalgiáznak (O Green World, Feel Good Inc., El Manana), felfegyverzik magukat (a Dirty Harry a Democrazyről már ismert I Need A Gun elektrósra, gyerekkórusosra hangszerelt változata, melynek rapbetétje az iraki háborúra is utalást tesz) és a sivatagban tévelyegve keresik a túlélés lehetőségét (Every Planet We Reach Is Dead), de bármekkora is a reménytelenség vagy az önpusztítás kísértése (All Alone, White Light, DARE), a sötétségben mindig találnak valami fénysugarat (ennek általában a gyönyörű-szomorkás énekbetétek felelnek meg a verzék, rap- vagy prózai betétek között) és végül az egybefüggő két zárótételben, a Beach Boys-os Don`t Get Lost In Heavenben és a szintén fekete gospel kórust használó, himnikus címadó Demon Daysben megérkezik napfény – ha kicsit bátortalanul is, elő lehet jönni a föld alól.

Mindez azonban kevés lenne a Gorillaz-féle üdvösséghez, ahhoz emlékezetes, fülbemászó dalok is kellenek. Nos az ismert elemekből (dub, hiphop, pop-rock, barkácselektronika, zajpunk stb.) elődjénél is izgalmasabban építkező, és újabb színekkel is gyarapodó új album abban sem szűkölködik: Danger Mouse friss megoldásaival felülmúlja Dan The Automator korábbi munkáját, Damon Albarn pedig négy évvel ezelőtti önmagát – a Demon Days nemcsak 2005 egyik legokosabb, de az egyik legjobb, leghatásosabb poplemeze is.


9/10