Pesti Est: Az utóbbi években gyakran fordul meg nálunk, de nem filmet rendez, hanem színdarabot, valamint magyar filmekben játszik. Magyarország egyfajta hobbisziget az Ön számára?

Jiří Menzel: Meghívtak. Én soha nem azt csinálom, amit kitalálok - vagy esetleg kitalálnék - magamnak, hanem mindig felkéréseknek teszek eleget. Ez a szakmám ugyanis: várom a felkérést, aztán megyek.

Pesti Est: Ön egészen fiatalon, harmincéves kora előtt Oscar-díjat nyert a Szigorúan ellenőrzött vonatok rendezéséért, mégsem folytatta munkáját Hollywoodban. Nem kapott felkérést, vagy nem akart olyan távol dolgozni hazájától?

Jiří Menzel: Nagyon sok meghívást kaptam, de abban az időben már a következő cseh filmemet készítettem elő. Azután jött az orosz megszállás, és nem mehettem. Egyébként nem sajnálom, hogy így alakult, mert otthon sokkal jobban érzem magam.

Pesti Est: Gondolja, hogy Magyarországon is megtalálható a tipikusan hrabali, kissé szerencsétlen, elesett, de nagyon igazságérző és szeretnivaló ember figurája?

Jiří Menzel: Természetesen, hiszen közös a történelmünk, a kultúránk és szinte szomszédok vagyunk. De nem csak Magyarországon, hanem az egész világon élnek ilyen emberek, és Hrabalnak az volt az igazi érdeme és szerencséje, hogy ezeket a tulajdonságokat felfedezte a körülötte élő emberekben.

Pesti Est: A Bán János által játszott Otyik, az 1985-ben készült Az én kis falum főszereplője teljes extázisba kerül, amikor megtudja, hogy Prágában 52 mozi van. Ma hány mozi van a cseh fővárosban?

Jiří Menzel: Természetesen ma több mozi van, mint akkoriban, és sok köztük a multiplex. Persze még nem számoltam össze pontosan, hány van, hiszen én nem látogatom ezeket az intézményeket, inkább otthon nézem a filmeket. Az mindenesetre biztos, hogy Otyik ma is el lenne bűvölve.

Pesti Est: Ellentétben a magyarországi helyzettel, a cseh mozik széksorai a hazai filmek vetítésekor is megtelnek. Egy-egy új cseh közönségfilm akár egymillió nézőhöz is elér. Ön értékesnek tartja ezeket az alkotásokat?

Jiří Menzel: Igen, úgy gondolom, nagyon értékesek a mai cseh filmek. Ezek ugyanis az emberekről szólnak - az emberek, a nézők szórakoztatására és okulására. Nem bolondos, üres, talmi darabok, hanem okos filmek mélyen humánus tartalommal. Érdekes ugyanakkor, hogy nagyon szarkasztikus a humoruk, ezért nem annyira szeretettel telik, mint a mi alkotásaink voltak annak idején.

Pesti Est: Ön szerint az új cseh film az újhullámos iskola egyenes ági leszármazottja?

Jiří Menzel: A hatvanas évek cseh filmje érezhetően jelen van a mai alkotásokban, olyannyira, hogy a rendezők nagy része be is ismeri a szellemi rokonságot, de olyan sok film születik ma, hogy nem tudom megítélni, pontosan mekkora erővel hatottunk rájuk.

Pesti Est: Megdöbbenéssel olvastam egy interjúban, hogy Ön az Új Színház büféjében édes vörös bort iszik, mellé pediglen banánt eszik, holott az ember azt hinné, kizárólag a hetedik lépcsőn hűtött sört szereti, akár Az én kis falum szereplői.

Jiří Menzel: Nem szeretem a sört. Az én kis falum forgatókönyvét Zdenek Sverák írta, a hetedik lépcső az ő ötlete volt. Ezért a filmért tulajdonképpen Sverák a felelős: ő megírta, én leforgattam, és azóta csak filmfesztiválokra járok vele.

Pesti Est: Van a mai világban olyan tartós dolog, mint az a tinta, amivel a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgalmistája a lányok fenekét pecsételi?

Jiří Menzel: A pecsételős jelenetet világszerte emlékezetükbe zárták a nézők, de ez nem az én érdemem, hanem Hrabalé, aki papírra vetett ezt a - talán valóban megtörtént - epizódot. Nem tudom, ma mi lehetne hasonló nagy hatással a közönségre, az új évezred pecsételését valakinek meg kell írnia - esetleg éppen tartós tintával.