A már gyermekkoruk óta együtt zenélő Pal Waaktaar gitáros és Magne Furuholmen billentyűs a szintipop hullám csúcsán, 1983-ban alakították meg az a-ha együttest egy soul/blues zenakarból érkezett énekessel, Morten Harkettal. Már első kislemezdaluk, a Take On Me befuttatta őket (igaz ehhez azt kétszer kellett felvenni és háromszor kiadni, na meg egy pöpec klip sem ártott hozzá), majd az 1985-ös Hunting High And Low albumról további maradandó slágerek is kerültek, de hasonlóan szép sikert aratott a `86-os Scoundrel Days és a `88-as Stay On These Roads is (ez utóbbira került fel James Bond filmbetétdaluk, a legendás John Barryvel közösen írt The Living Daylights is). A kilencvenes évekre azonban félresiklottak a dolgok, az East Of The Sun, West Of The Moon (1990) és Memorial Beach (1993) albumok rosszul fogytak (sokat mond, hogy ebből az időszakból az a-ha legemlékezetesebb felvétele egy feldolgozás, a Crying In The Rain), a zenekar 1994-ben feloszlott. A 2000-es visszatérő lemez, a Minor Earth Major Sky azonban ismét mestermunka volt, a monumentális Summer Moved On vagy a szirénvokálos Velvet megmutatták, milyen kiváló dalszerző Waaktaar (aki akkor már felesége családnevét is felvéve Paul Waaktaar-Savoy-ként jegyezte magát), mint ahogy két évvel később a Lifelines album két remek slágere, a Forever Not Yours és a címadó dal Furuholmen képességeit dicsérte hasonlóképpen.

A válogatáslemez címében a dátumozás 2004-es felvételt is ígér, de azt nem kapunk, csak kronológiai sorrenben az 1984 és 2002 közti 19 kislemezdalt – igaz, azok között is rengeteg briliáns darab akad. Néha persze csúnyán mellényúlnak, a Manhattan Skyline-nak például béna pomp rock refrénje van, a Touchy úgy gagyi, ahogy van, a Dark Is The Night pedig túl U2-s (amit Bonóék később kompenzáltak, mikor a Beautiful Day-ben megidézték a „touch me”-t az a-ha The Sun Always Shines On TV-jéből), de az egésznek legalább annyi köze van David Bowie és a Roxy Music zenei eleganciájához is, mint a Duran Duran és a Spandau Ballet újromatikájához vagy az Alphaville szintipopjához. A hajdani tinikedvenc a-ha ma már első osztályú felnőtt popzenét játszik, Morten Harket énekhangját pedig ideje lenne az európai kulturális örökség részének nyilvánítani.


8/10