Hosszú szünet után hallat magáról a feltűnésekor, 2001-ben óriási hype-pal övezett New York-i Fischerspooner duó. Ami azt illeti, az is meglepő, hogy egyáltalán még léteznek – és ezt nem csupán a bemutatkozó albumukkal szemben is megnyilvánult szarkazmusunk mondatja velünk, hanem a tények. A zeneszerző Warren Fischer és a szövegíró-énekes Casey Spooner duója ugyanis az alaposan fel(ül)értékelt első lemez reklámozásával, valamint az élő fellépésekhez kidolgozott táncos-koreografikus-divatszínházas-multimédiás produkciónak a finanszíroz(tat)ásával jócskán túlköltekezett (kis híján csődbe juttatva az őket egymillió fontért szerződtető Ministry of Sound kiadót, ami emiatt a Scissor Sisters bemutatkozó albumának eredeti verzióját sem volt képes megjelentetni), így egy időre gyakorlatilag leálltak, majd amikor aztán hozzákezdtek az új lemez munkálataihoz, a menet közben előjött zenei nézeteltérések miatt egy ideig újra pengeélen táncolt a Fischerspooner léte. Aztán a problémák valahogy megoldódtak, és csodák csodája, elkészült a második lemezük, ami a létrejöttéhez vezető hányattatások után az Odyssey (magyarul: Odüsszeia) címet kapta.

Aki magas lóról esik a földre, az ennek hatására jó eséllyel észhez tér – valami hasonló történt a Fischerspoonerrel is. Az első albumot uraló konceptuális művészetnek, mesterkéltségnek, ürességnek és a duó arrogáns coolságának a második albumon nyoma sincs: a zenész zenél, az énekes énekel, a lemezen pedig tényleges dalok vannak – lám-lám, lehet ezt így is, ráadásul az eredmény nem is annyira rossz. További piros pont, hogy a Fischerspooner ki tudott farolni az electroclash zsákutcájából, és rákanyarodott a bejáratott, biztonságos, de számukra mindenképpen előremutató electro-pop útra. A slusszpoén pedig, hogy csakúgy, mint annak idején a #1, most az Odyssey is tökéletesen megfelel a pillanatnyi zenei zeitgeistnak, ami jelen esetben egyfelől a diszkó visszaszivárgása (lásd: diszkó-punk), másfelől a klasszikus rock behatások nyilvánvaló és büszke kinyilvánítása (lásd például a Human After All című új Daft Punk-albumot). További hasonlóság a két lemez között, hogy Fischerék ezúttal is bevállaltak egy szokatlan feldolgozást: ezúttal a zajzene nagy ironikus konceptualistájának számító japán Boredoms együttes 2001-es albumának egyik tételét trance-esítették. Ó, igen, és majdnem mindegyik számban benne van az Emerge-ben megismert, és úgy tűnik a védjegyüket jelentő oszcilláló szintibasszushang...

Ha már a daloknál tartunk, megfigyelhető, hogy az Odyssey zenei-szövegi íve is megfelel egy hosszú útnak: a lemez kétharmadát kitöltő lendületes, közérthető, nem túlbonyolított popszámok után a végére – az utolsó négy számban – a lemez elszáll pszichedéliába, míg a szövegek az egyéntől, a mindennapi élettől vonatkoztatnak el egészen a kozmikusig. Ami ennél sokkal érdekesebb, az a közreműködők sora (az alkalmi énekesnőként funkcionáló Mira Billotte-on kívül, akit csak Fischerspoonerék ismernek): producerként a Beckkel is dolgozó Tony Hoffer, illetve a Madonna mellett elhíresült francia Mirwais, társszerzőként Eric Erlandson gitáros (ex-Hole) és napjaink első számú amerikai slágerfelelősének számító Linda Perry, továbbá szövegíró segéderőként az időközben elhunyt írónő és politikai aktivista, Susan Sontag, valamint David Byrne (a vele közösen írt Get Confused című dal az utolsó pillanatban került rá az album végleges változatára – olyannyira, hogy az internetes fájlcserélőkön egészen mostanáig egy korábbi verzió terjengett, rajta 12 helyett 11 számmal, köztük egy olyannal, amelyik a hivatalos kiadványon már nem is szerepel).

Illusztris és színes társaság, de ettől a dalok még nem lettek kiemelkedők vagy igazán eredetiek: az összetevőkből (klasszikus rockból egy kis Pink Floyd, Fleetwood Mac és Genesis, krautrockból és diszkóból is egy adag, punkból csak egy csipetnyi, de szintipopból és new wave-ből bőven, no és persze az elmaradhatatlan Kraftwerk-esszencia) csupán egy ehető retró-electro-pop album készült – ami persze még így is több annál, amire a Fischerspoonertől számítottunk. Új Emerge-öt pedig eleve ne is keressünk rajta, hiszen az a szám (a kvintesszenciális electroclash himnusz) az egyszeri és megismételhetetlen véletlen műve volt.

(Az Odyssey limitált kiadása bónuszként tartalmazza a beharangozó kislemezdal, a Just Let Go Thin White Duke-féle remixét, valamint a Lizzy Yoder közreműködésével készült Down Up című számot, ami eredetileg szintén a Just Let Go B-oldalas felvétele volt.)


7/10