A hányatatott sorsú énekes-dalszerző és hányatatott sorsú szextettje, mely 2000-ben jelentette meg szerény kritikai elismerést hozó debütáló nagylemezét End Of A Hollywood Bedtime Story címmel, már túl van szinte minden életpróbán (magánéleti válság, alkoholizmus, kábítószerfüggőség, idegösszeroppanás, illetve zenekari szinten feloszlás, tagcserék, totális érdektelenségbe fulladás), de úgy látszik mind Lightburnnek, mind a Dearsnek hivatása van – a három éven át alakítgatott, többször újravett No Cities Left már nem kerülhetett süllyesztőbe. A nemzetközi sajtó által kései, de tökéletes britpop lemezként dicsőített album skatulyáját nyugodtan kibővíthetjük a TV On The Radio-féle kísérletező vonallal, a néhány kivétellel hat-nyolcperces dalok ugyanis nemcsak struktúrájukban egyediek, de hangszerparkjuk sem szokványos (a helyenként monumentális vonóshangszerelés mellett furulya, fuvola, trombita, szaxofon, harmonika, cselló szól, így néha még a Belle And Sebastian, a Tindersticks vagy a Divine Comedy szelleme is belebeg).

Az igazi döbbenetet azonban nem is a fifikás megoldások, a váratlan váltások, a hatásos dalépítkezés okozza, hanem, hogy ezek ellenére is szinte végig nagyon slágeres, popos a dalpark. Ugyanakkor még nem beszéltünk a szövegekről, a dühös cinizmusról, a nyomorult hangulatról és az általános csalódottság érzetéről, melyeken a végére aztán valahogy mindig felülkerekedik egyfajta spirituális emelkedettség, derűs életszemlélet. A jamaikai származású Lightburn előadásmódja döbbenetes és nem feltétlenül azért, mert lélegzetelállítóan, mégsem bántóan képes tökéletesen interpretálni hol Morrissey, hol a Blur-vezér Damon Albarn tónusát és manírjait, hanem inkább azért, mert mindenféle énekstílust képes erőlködés nélkül váltogatni. Az interjúkban a Dears vezére ő úgy beszél, mintha egy kiégett dalszerző lenne, pedig ezek a szerzemények is azt súgják, hogy ez a karrier igazából meg csak most kezdődik.

(A Kanadában 2003 tavaszán, a világ többi részén viszont csak 2004 őszén megjelent, három teljesen eltérő borítóval létező No Cities Left 2005 elején bővített verzióban – a Protest című EP négy dalával kiegészítve – újra piacra került.)


9/10