Míg a Who Put The `M` In Manchester? az énekes szülővárosában, 45. születésnapján, 2004. május 22-án adott koncertet örökíti meg, addig a Live At Earls Court anyagát a turné év végi utolsó szakaszán rögzítették (a cím és a borító tanúsága szerint december 18-án a londoni Earl`s Court színpadán, de a rajongói oldalak határozottan állítják, hogy több decemberi koncertből lett összeállítva). Morrissey egyik zeneszerző-gitárosa, Alain Whyte ekkor már nem volt benne a remek koncertzenekarban (a távolmaradás hivatalos indoka betegség volt, de egyre több jel utal arra, hogy végleges szakításról van szó), helyére a korábban a Red Hot Chili Peppersszel és Alanis Morissette-tel is játszó Jesse Tobias került. A programban csupán nyolc szám (az új album néhány kulcsdala, továbbá a Don`t Make Fun Of Daddy`s Voice című vicces kislemez B-oldal, plusz két Smith-dal, a Shoplifters Of The World és a ráadásból a műsor közepére áttett There`s A Light That Never Goes Out) maradt fix pont, a további tíz szám közé bekerült két másik B-oldalas dal is (ami annak köszönhető, hogy abban az időben jelent meg a You Are The Quarry B-oldalakat tartalmazó bónuszlemezzel kibővített újrakiadása), a Subway Train című New York Dolls-dal nyitánya után így már a repülőbalesetben odaveszett manchesteri focicsapatot sirató Munich Air Disaster 1958 következett, és nem az Everyday Is Like Sunday című briliáns 1988-as kislemezsláger (a Morrissey-szólókarrier első évtizedéből sajnos csupán két dal, a November Spawned A Monster és a More You Ignore Me The Closer I Get maradt mutatóba).

A fentiek miatt a lemez anyaga alulmarad a DVD-n megörökített májusi koncerttel szemben, két fronton azonban szépíteni tud. Morrissey, aki korábbi koncertkiadványain egy hangot sem énekelt hajdani sikerzenekarának legendás repertoárjából, ezen a turnén (melyen szokásos két gitár + basszus + dob kíséretét először bővítette ki billentyűs zenésszel) példátlanul sok – öt darab! – Smiths-dalt engedélyezett rajongóinak koncertenként, de míg májusban ezek között csak két hajdani kislemezsláger szerepelt (a fentebb már említett Shoplifters Of The World és There`s A Light That Never Goes Out), decemberben már ott volt rajtuk kívül a Smiths – és zseniális komponista-gitárosa, Johnny Marr – első igazi zenei bravúrdarabjának számító How Soon Is Now?, a megasláger Bigmouth Strikes Again (az eredetiben szereplő walkman szót, amit Brian Molko az 1996-os Placebo-féle feldolgozásban discmanre és megadrive-ra cserélt, Morrissey ezúttal iPodra aktualizálta) és a ráadásdalnak választott katartikus Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me. A másik dolog, amiben a koncertlemez programja jobb a koncertfilménél, az a feldolgozásdal megválasztása: míg a DVD-n a Raymonde nevű nyolcvanas évekbeli manchesteri haverzenekar egy obskúrus számát kapjuk, addig itt egy 1975-ös Patti Smith-dal, a Redondo Beach kerül elő – ami ráadásul egy reggae! Ahogy az Irish Blood, English Heart heves kirohanása tisztázta az énekest a kilencvenes évek elején felmerült rasszista vádak alól, ez a játékos feldolgozás feltételezett „zenei rasszizmusának” ékes cáfolata.

Amúgy meg az Elvis-pózokkal játszó Morrissey ugyanolyan briliáns előadó, mint volt, még mindig ő írja a világ legjobb szövegeit, de még fanyar konferanszai (melyekből a lemezen csak egymondatos beköpések szerepelnek) is aranyat érnek.


9/10