A helyét kinézetre Benetton-reklámként is megálló (egy nigériai származású raszta gitáros-énekest és egy félig kínai dobost is felvonultató) brit kvartett nem kerülheti meg a Franz Ferdinand-hasonlatot, ami azonban a zenei – azaz a legfontosabb – részen túl is sántít: a BP nem lehet ugyanaz 2005-nek, mint a FF volt 2004-nek. Kezdjük azzal, hogy a 2004 februárjában kiadott első kislemezt, a tökéletes felvezetésként felfogható She's Hearing Voicest még további három követte év végéig, szóval igazán nem 2005-ben robbant be a londoni négyes (csak emlékeztetőül: a FF csak egy 2003 novemberi kislemezt vitt át nagy sikerévébe). Másrészről a Bloc Party kitaposott ösvényen halad és 2005-ben már nem sokat ad hozzá ahhoz a 2004-es trendhez, melyhez a második kislemezdalával, a táncparkett koptató Banquettel (ami 2005 áprilisában ismét megjelenik single formátumban) maga is egy „kötelező törzsanyagot” szállított. További gyenge pont, hogy a szintén remekül sikerült harmadik kislemezt, a Little Thoughtsot nem is tettek fel az albumra, pedig néhány ütős B-oldalas dallal egyetemben csak erősítette volna a Silent Alarmot. 2004-es kiemelkedő kislemezszériájukat a Bush-ellenes mondanivalót elképesztően elementáris és fülbemászó formába csomagoló Helicopterrel zárták az antisztárként viselkedő fiúk – albumbeharangozó single-nek viszont 2005 elején már sajnos egy közepes lassú dalt választottak, a So Here We Are-t.

Az album felépítése a zenekar többdimenziós voltát hangsúlyozza, de a sodró lendület itt-ott szimpla melankóliába fordul át, márpedig epikus balladák vonalán meg erősödniük kell (aki végig indie-dance slágereket várt, az inkább a VHS Or Beta vagy a Bravery albumával próbálkozzon). A poszt-punk iránti feltétlen tisztelet a Bloc Partynál nem kérdés (Talking Heads, Joy Division, The Cure, Simple Minds, XTC, The Fall, U2, R.E.M., Echo And The Bunnymen – tiszta Ki kicsoda? a hatásskála), de a táncos vibráláshoz és atmoszférikus hangulatokhoz is van érzékük. A dallamokat szépen egymásra építő, előszeretettel visszhangosított, késleltetett gitárok, az ötletes, de szolid szintieffektezés, a kimagasló ritmusszekció (mely még a tapsolást, trappolást és a kiállásokat is ragyogóan használja), a 23 éves Kele Okereke gyakran erősen Robert Smith-re emlékeztető, torokszorító éneke, a jól elhelyezett háttérvokálok, valamint a hol politikus (a Helicopter mellett a Price Of Gas is Bush-t bírálja), hol társadalmi, kulturális kérdéseket, hol keserédes szerelmeket tárgyaló, gyakran szimbolista szövegek mind profi produkcióról tanúskodnak.

A csúcspontok (a már említett tavalyi kislemezdalokon kívül az albumot nyitó dühös-dögös Like Eating Glass, a fortyogó effektes Positive Tension és a dús hangszerelésével a zenekar legjobb lassújának számító This Modern Love) mellett néhány gyengébb szám is becsúszik (Blue Light, Plans, Compliments), de így is a mai színtér egyik legizgalmasabb produkciójáról van szó – nem véletlen, hogy a Chemical Brothers is a Bloc Party énekesét kérte fel közreműködőnek a Push The Button album egyik kislemezdalához, a Belive-hez.


9/10