A három veterán amerikai zenész-producer és egy vagány skót énekesnő alkotta technicista rockzenekart két sikerlemez (Garbage – 1995, Version 2.0 – 1998) után az egyenetlen, kissé széteső harmadik album, Beautifulgarbage majdnem végleg kicsinálta, a sorozatos betegségek (a dobos Butch-ot hol hepatitisz, hol izombénulás ütötte ki, Shirley Manson énekesnőnek operálni kellet a hangszálait), ihlethiány és belső konfliktusok után 2003 táján a Garbage egy időre szét is szakadt. 2004 elején azonban összeszedték magukat, és újult erővel láttak a közös munkához és egy koncerthangzásukat jobban tükröző, energikus, hangos lemez elkészítését tűzték ki maguk elé célul.

A lemez nyitódalában, a Bad Boyfriendben Butch Vig átengedte dobszerkóját egy régi cimborájának, egy bizonyos Dave Grohlnak (akivel utoljára 1991-ben, a Nirvana Nevermind albumának felvételeinél dolgozott együtt), és ez a kollaboráció rögtön meg is adta az alaphangot a lemez további részéhez. A nagy döngölés közepette szaggatott effekteket és csöndet is kiválóan használó Bad Boyfriend amiatt is kuriózum az albumon, mivel a nagynevű Dust Brothers producerduó (Beastie Boys, Beck, Fight Club filmzene) egyik felének, John Kingnek a segítségével vették fel – ez a kollaboráció viszont arra döbbentette rá a Garbage tagjait, hogy inkább mégiscsak a saját kezükben kívánják tartani a produceri irányítást, ahogy ez már a korai években is kiválóan bevált.

A Garbage eddigi legkoncentráltabb – 45 percnél is rövidebb – albumának hátralevő részében is hangos gitárzenét hallunk, de a zenekartól megszokott groove-os, slágeres megoldásokkal, ügyesen használt kontrasztokkal és elegendő változatossággal. A Run Baby Run sodró modern popjáról például a New Order juthat eszünkbe, a beharangozó kislemezdalnak választott, nagy rockriffeket gyors és slágeres power poppal vegyítő Why Do Yo Love Me-be (mely az eredeti Why Don`t You Love Me munkaverzió kifordításával nyerte el izgalmasabb új formáját) kétharmad tájt, az „azt hiszem, lefekszel a barátnőmmel...” résznél a Jon Brion producerrel készült Fiona Apple-lemezeket idéző betétet illesztettek (ráadásul a videoklipben ennél a résznél épp a Criminal című Fiona Apple-klipet idéző fürdőkádas jelenetet látható), a monumentálissá növő Metal Heart és a zongorás indítású It`s All Over But The Crying egyes részeinek hallatán pedig Suzanne Vega 99.9F című 1992-es lemezének hangzása ugorhat be, ahol Mitchell Froom producer a finom női éneket indusztriális, kísérleti hangkulisszával ütköztette.

A lemez érdekessége, hogy Shirley néhol erősen politikus hangvételt üt meg. „Micsoda kuplerájt csináltunk, az egész világ egy merő káosz” – mérgelődik a sikálós Boys Wanna Fightban, a Sex Is Not The Enemyben a keresztény jobboldal bigott erkölcscsőszeinek szól be, de a „bárcsak fémből lenne a szívem” kezdetű Metal Heartnak is megvannak a politikai áthallásai. A legemlékezetesebb szöveg azonban az akusztikus gitár- és csellóhangokkal induló lassú címadó dalban hallható, ahol Shirley Manson – mint annó Lou Reed a Walk On The Wild Side-ban – általa ismert figurákról ad néhány soros kis életképeket: az egyik bűntudatos anorexiás, a másik nem tudja eldönteni, hogy fiú legyen-e vagy lány, a harmadik vagdossa magát (ez utóbbit saját bevallása szerint Shirley is csinálta zaklatott ifjúkorában), a negyedik terápiára jár, a harmadik meg leissza magát és az I Will Survive-ot énekli egy karaoké bárban. „Látnod kellene a sebhelyeimet, és meg kellene próbálnod megérteni, amit sosem fogsz megérteni” – szól a zárórész.

A Bleed Like Me album viszontagságos körülmények között született, de a végeredmény egy magára talált zenekart mutat, amely némi boldogságfélét is érezhet, ahogy azt Shirley megénekli a zárószámban, a hatperces Happy Home-ban, melynek utolsó két és fél percében már csak a hangszerek szólnak, feltornyosulnak, aztán szépen lenyugodnak.


8/10