A House Of Love annak idején a lehető legrosszabbkor érkezett. A Smiths 1987-ben feloszlott, a gitárpop színtér szolidan elszürkült. Az angol popszcéna igazi vezető együttes után kiáltott – ez lehetett volna a House Of Love, de végül nem lett, mert jött a Happy Mondays és a Stone Roses, szóval egy mindent elsöprő új trend. A House Of Love persze önsorsrontásban is élen járt. Már a cím nélküli 1988-as debütáló album (melyet Creation Albumként is szokás emlegetni, mivel a korszak egyik fontos független lemezcégénél, a Creation kiadónál jelent meg) előtt is elvesztett a zenekar egy tagot, a német származású Andrea Heukamp gitáros-vokalistanőt (a még vele felvett korai kislemezek anyagát és egyéb ritkaságokat egy – szintén cím nélküli – gyűjteményes album összegezte 1988 folyamán), aztán a gitáros-énekes Guy Chadwick és a szólógitáros Terry Bickers között romlott meg a viszony. A befelé forduló, depressziós Bickers – aki egy alkalommal pénzt égetett a színpadon – húzta még egy darabig, de a második sorlemez munkálatai közben kiszállt. Ez a cím nélküli (kiadója nyomán Fontana, pillangós borítója nyomán The Butterfly Albumként egyaránt emlegetett) 1990-es lemez is hibátlan produktum lett, ráadásul olyan slágerek kerültek le róla rajta, mint a Beatles And The Stones vagy az újravett Shine On, ám a House Of Love két egyszerre bekövetkező csapást – tagcsere, színtér-átrendeződés – már nem bírt elviselni. Az 1992-es Babe Rainbow még okés, de az 1993-as, már a Bickers helyére érkezett Simon Walker gitáros nélkül, trióban rögzített Audience With The Mind gyenge eresztés – a zenekar hamarosan fel is oszlott. Chadwick 1998-ban egy kellemes és jól sikerült szólólemezt hozott ki Lazy, Soft and Slow címmel, Bickers pedig ilyen-olyan zenekarokkal próbálkozott (sikertelenül) és producerkedett.

A House Of Love 2003-ban éledt fel egy évtizednyi szünet után, sőt még annál sokkal régebbi sebek is begyógyultak, hiszen az alapítótag Terry Bickers is visszatért Guy Chadwick – és a hűséges dobos, Pete Evans – mellé, a zenekar pedig 2004 nyarán az első album hangmérnökével, Pat Collierrel vonult stúdióba (az 1988-as sikercsapatból csak Christian Groothuizen basszista hiányzik, aki helyett most Matt Jury penget). Ha egyenest keresünk a két pont, napjaink és a nyolcvanas évek vége között, akkor könnyen találhatunk vezérfonalat, hiszen az egykori House Of Love hatása letagadhatatlan az elmúlt másfél évtized gitárpopjában, elég, ha csak a Ride-ot, a Verve-et, a Radioheadet, a Coldplay-t, az Embrace-t vagy a Dovest hallgatjuk. Az igazi meglepetés azonban ezek után az, hogy a House Of Love nem sajátjának ismert, emblematikus, nagyívű, epikus, effektezett hangzásával tért vissza 2005-ben, hanem szolidabb, konkrétabb térbe helyezett, intimebb, minimalistább muzsikával, egy egyszerre elektromos és akusztikus holmival. A House Of Love ezen az új lemezen retrósabban szól, mint valaha – egész konkrétan valahonnan 1966-68 magasságából, úgy, mint a Byrds, a Beatles, Bob Dylan, Simon és Garfunkel, néhol meg, mint a Velvet Underground vagy a korai Pink Floyd. Ha osztunk, szorzunk, összeadunk és kivonunk, végül is az van, hogy a mai House Of Love legközelebbi ifjú rokonsága a Coral és a liverpooli ifjúsági színtér, legközelebbi egykorú rokona pedig egy ugyancsak liverpooli zenekar, a House Of Love-hoz hasonlóan a nyolcvanas években indult és manapság ugyancsak intim, akusztikus-karakterű gitárpopban utazó Shack.

Bár a váratlan új találkozás első lelkesedésében azt érezhetjük, hogy a Chadwick–Bickers páros továbbra is briliáns és hibátlan tandem, a második, harmadik, negyedik, higgadtabb lemezhallgatás után azért megjegyezhetjük, hogy a Days Run Away ugyan kiváló munka, ám imitt-amott finom ráncok mutatkoznak a makulátlan matérián. Persze egy negyven felett járó, régóta nem aktív zenekartól egy ilyen „csak jó” dalcsokor is nagyszerű teljesítmény, ráadásul akadnak lenyűgöző pillanatok, mint az album legjobb dala, az éteri Simon & Garfunkel-dalokat megidéző, szárnyaló Gonna Be That Way, vagy a byrdsös Maybe You Know, s a többi dal is rengeteg emlékezetes momentummal szolgál, ám néhol aztán finoman megcsillan a por és azért el-elkalandozik a hallgató figyelme. Az persze, hogy a Days Run Away dalai mögött továbbra is kivételes tehetség és kiváló ízlés lakozik, kétségtelen.


8/10