Az elmúlt néhány évben, 1999-es és 2002-es lemezeinek váratlanul nagy nemzetközi sikere révén Moby az elektronikus tánczenei undergroundból végleg kitörve igazi popsztárrá avanzsált, akivel lépten-nyomon találkozhatunk: rádióban, tévében (csak a legutóbbi albuma öt kislemezt és klipet fialt: We Are All Made Of Stars, Extreme Ways, In This World, Sunday, Jam For The Ladies), koncerten (a 2002-2003-as turné során még Magyarországon is megfordult) és lemezen (2002 óta megjelent mindkét sikeralbum kislemez-B-oldalainak gyűjteménye, a Play The B-Sides és a koncertfilmmel egybecsomagolt 18 DVD + B-Sides, egy újabb Voodoo Child-album Baby Monkey címmel, a Moby nevével fémjelzett New York Heroes válogatáslemez a Mixmag tánczenei magazin mellékleteként, a Make Love Fuck War című protest song a Public Enemyvel közösen, továbbá néhány remix, például David Bowie és a Pet Shop Boys számára). Mindeközben van két saját vállalkozása (a Little Idiot néven futó – rajzolókat, illetve illusztrátorokat tömörítő – kollektíva és bolt, továbbá a Teany, ami egyfelől egy teázó/étterem, de ugyanezen név alatt hűsítő italokat is forgalmaz), és szinte megállás nélkül gyártja az új felvételeket saját lakásában berendezett stúdiójában – 2004 során közel 250(!) számot rögzített. Oké, ez a munkabírás tényleg elismerő csettintést érdemel, de már túl sok – és ez nem csak a mennyiségre vonatkozik.

Ne kerteljünk: a Hotel címet viselő ötödik Moby-sorlemez (melyen a fent említett közel 250-ből a kedvenc 14 kapott helyet) tömören, émelyítően mobys, azaz érzelgős, hatásvadász, néhol cikibe és gagyiba hajló. Na jó, Moby zenéje mindig is az volt, sőt – ha a hangzást nézzük – soha nem volt sem forradalmi, sem igazán összetett vagy fantáziadús, és naprakésznek is utoljára karrierje kezdetén, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején számított. Ennek ellenére mindeddig tudott olyan plusz hozzáadni zenéjéhez, amivel sikerült egyedivé tennie, és nem utolsósorban eladnia azt – vagyis az összkép lenyűgöző hatása elfedte a zavaró tónusokat. Most viszont a zavaró tónusok festik az összképet.

Ezen a lemezen nem szólalnak meg hangmintákról a hangrögzítés hajnalán élt, csodás torkú fekete férfiak és nők, sem közreműködőkként ma élő, csodás hangú fekete és fehér előadók (leszámítva az egy szem vendégénekesnőt, Laura Dawnt), továbbá ezen a lemezen nincsenek fülbemászó gospeles-soulos-bluesos dallamok. Bizony, most nincs semmi, ami takarja, vagy elvonja a figyelmet a kismilliószor elsütött, hatásvadász szintifutamokról, a műanyag programozott dobgroove-okról, a nyálas gitár- és énektémákról, a lilán lelkizős-nyavalygós szövegekről, mert ezen a lemezen csak Moby van: az ő hangja (leszámítva a már említett egy szem vendégénekesnőt), az ő zenéje, az ő emberi és művészi kvintesszenciája, ami ebben a „sallangmentes”, színtiszta formájában bénább, mint előtte bármikor. Moby ezúttal olyan lemezt akart kiadni, ami teljes egészében az övé, az ő valódi zenéjét, személyiségét, stílusát közvetíti, róla szól. Önző, de művészileg és emberileg is teljességgel elfogadható lépés, és – annak ellenére, hogy a közönség fogadtatását tekintve nagy kockázatot vállalt vele – megengedheti magának, ahogyan eddig is a maga feje után ment (és így volt már, hogy nagyot koppant, lásd a punk-metálos Animal Rights lemez buktáját 1996-ban). Nem, az új lemez egyszerűen nem jó. Sőt, mondjuk ki azt a jelzőt, ami Mobyval kapcsolatban fel-felmerül, de eddig soha nem volt ennyire sajnálatos módon jogos: irritáló.

Ennek tükrében vizsgáljuk meg közelebbről ezt a bizonyos Hotelt. Az instrumentálisan nyitó és záruló lemez 14 számában – az élő dob kivételével – minden hangszert Moby játszott fel, továbbá 10 dalban énekel (ebből kettőt duettben Laura Dawnnal, aki a két fennmaradó vokális számhoz is a hangját adta). Moby antihangja az állandó turnézások eredményeként erősödött, de megőrizte alapvető kvalitásait, a törékenységét, az esdeklő tónusát. A gitározáshoz is kedvet kapott, mert szinte mindegyik számban penget, hol elektromost, hol akusztikust, de azért játéka nem nevezhető sem technikásnak, sem ötletesnek – igaz, ez a tudása a lemezen hallható sablonos rádióbarát (modern) rockos-bluesos témákhoz pont elég. A dalok egy ilyen személyes vállalkozáshoz mérten intimek és kitárulkozóak, a szokásos mobys témákat (hit, remény, szeretet, szex, magány, elvágyódás, újrakezdés) ezúttal saját dalszövegeiben boncolgatja, amelyek hatásos hangulatfestésnél nemigen többek (bár egy-egy hangsúlyosabb sorban előkerül a vallás és a politika). A lemez első fele egy nagy himnikus hömpölygés, kitörnek-sírnak a gitárok, lebbennek a szintifátylak, folyamatos crescendóban szólnak a zongorák, egyszerre árad a szomorúság és az eufória, az ember már nem tudja, hová emelkedjen magasabbra a lelke, csak hát a zene eléggé mélyen van, főleg az első kislemezdalnak választott, szörnyű „ólalalázós” refrénnel agyonvágott Lift Me Up és az azt követő – kábé a magyar Unique zenekar színvonalát megütő – Where You End, de a zenei alapjában sokkoló módón a Bikini Ezt nem tudom másképp mondani című dalával rokonságot mutató ballada, a Temptation (egy jobb sorsra érdemes régi New Order-szerzemény megpuhított és lelassított változata) hallatán is csak csóválja a fejét az ember. A lemez közepén akad két igazán eltalált dal: a Very goldfrappos, üzekedő elektródiszkója és az azt követő I Like It buja downtempo-duettje – bárcsak az egész lemezt a szexnek szentelte volna! –, de aztán visszatérünk az érzelgős-melankolikus-felemelő lelkifröccsözéshez.

Tény, hogy ez a lemez minden ízében mobys. Ám – maradva a konyhai metaforánál – túl nagy az adag, és sanszos, hogy gyomorrontást kap a hallgató. Kár, mert Moby azért jó szakács.

(A lemez limitált kiadáshoz jár egy ambient bónusz-CD is, ha ez valakit megnyugtat.)


7/10