Három Merseybeat-hullám volt a brit popzenében. Az első nyilvánvaló (The Beatles, Gerry And The Peacemakers, The Searchers stb.), a második a new wave idején (Echo And The Bunnymen, Teardrop Explodes, A Flock Of Seagulls), a harmadik meg a Coral és társai feltűnésekor ért partot a kikötővárosban. Sok hülye összefoglaló nevet kapott a keresztségben (pl. „new cosmic scouse”), a lényeg azonban az, hogy üde, friss szellő érkezett általa a beat-popba. Tulajdonképpen beszélhetünk egyetlen baráti társaságról, sőt a formációk java közös tőről fakadt, kezdetben ugyanis meglehetősen összefonódott e zenekarok története. A Coral után 2003-ban a Bandits mutatkozott be egy jó, de kissé konvencionálisabb nagylemezzel (And They Walked Away), majd 2004-ben a mosdatlan Tramp Attack (Attack, Attack, Attack) mellett az oldalágon idesorolható Stands (All Years Leaving) és a mind közül legexcentrikusabb Zutons is letette névjegyét. A Coral kiadójánál (a Deltasonicnál) és producerével (Ian Broudie-val) készült Who Killed The Zutons? persze ugyanúgy a beatkorszak, a hatvanas évek végi pszichedélia és a tengerészdalok bűvöletében fogant, mint a többiek lemezei, a különbség talán a soul iránti kiemelkedő rajongásban rejlik, de néha Dr. John mocsári voodoo-ja is felrémlik a mélyrétegekben (az öttagú zenekar vezetője, a gitáros-énekes Dave McCabe szerint „zombie soul” zenét játszanak). Az alapfelállást egy szaxofon teszi színessé (pláne, hogy egy csaj szólaltatja meg), de a főhangszerek is kellően megkínzott szerepben tetszelegnek. Ha belemászik a sűrűjébe a Zutons, akkor egy totálisan megtöltött, majd szétrobbanó hajnali kocsma háttérzenéje ugorhat be, visszafogott verzióban viszont tényleg ők a legérzelmesebb, soulos megoldásokkal is sikeresen megküzdő liverpooli formáció, sőt még a country-dalok is jól állnak nekik. A Coralhoz való hasonlóság miatt ugyan le lehetne vonni az értékéből, de az eddig öt kislemezdalt fiadzó Who Killed The Zutons? túl jó lemez ahhoz, hogy bántsuk.


9/10