A szerző ugyanis láthatóan (olvashatóan) le akar bennünket rázni - van, aki ezen berág (őket is megértem), s van, aki felveszi a kesztyűt, s tovább olvas... Magam az orosz bajkeverő irodalom (például Viktor Pelevin és Venyegyikt Jerofejev) nagy rajongója vagyok, s leginkább ezért folytattam a küzdelmet az elképesztő, Szorokin-féle nyelvvel, mely tele van mindenféle, de legfőképp kínai (!) szavakkal.

A regényben azonban nemcsak a nyelv, de a történet is igen bizarr. Egyrészt a jövőben, egy szibériai kutatóállomáson lehetünk tanúi annak, hogy az orosz irodalom nagyjaiból (Dosztojevszkij, Platonov, Csehov, Nabokov stb.) klónozott lények segítségével állítják elő a kékháj nevű rejtélyes anyagot, melynek kitermelése a „klónírók” szkriptfolyamataihoz kapcsolódik, magyarul az írási folyamat mellékterméke. Ekkor Oroszország kínai fennhatóság alatt áll - ezért is az irdatlan sok kínai szó a nyelvben -, viszont egy időutazás segítségével talán meg lehet változtatni a történelmet, úgyhogy a kékhájat az 1950-es évek sztálinista Moszkvájába repítik vissza, s a történet ezen az új síkon folytatódik tovább...

Szorokin 2002-ben ezzel a regényével került reflektorfénybe, mivel a benne található provokatív és erőszakos szexualitás (a Hruscsov és Sztálin közötti szexuális kapcsolatot bemutató epizódok különösen nagy felbolydulást eredményeztek) okán egy orosz konzervatív ifjúsági csoport beperelte az írót. A botrány persze csak jót tett Szorokinnak, hiszen egyre több művét fordítják le különböző nyelvekre.

Akik tehát nem szoktak könnyen megijedni (sem a nyelvi extravaganciától, sem az olyan regényektől, mint például Bret Easton Ellis Amerikai Psycho című műve), azoknak melegen ajánlom Szorokin égszínkék szalonnáját.



Vlagyimir Szorokin: Kékháj (ford. Bratka László, Kiss Ilona) Jaffa Kiadó, 368 oldal, 1990 Ft