Mielőtt rávilágítanánk erre a konkrét anomáliára, nézzük meg egy kicsit tágabb kontextusában a dolgot. Az elektronikus tánczene léte röpke két évtizede alatt eljutott a végekig (bárki bármit mondjon is), sőt már egy jó ideje vissza is fordult. Technológia alapú zene lévén születésétől fogva sokkal gyorsabban és látványosabban fejlődött, mint a hagyományos hangszeres műfajok, de ennek az lett az ára, hogy húszéves kora ellenére mára vénembernek hat. A technológia ugyanis nem minden, kellenek mellé az azt szolgálatba állító zenei víziók is. Kezdetben, a detroiti techno alapító atyái számára ez a futurizmus volt, a jövő hangjainak lemezre préselése, csakhogy egy szempillantás alatt beérték ezt a jövőt, és a kilencvenes évek második fele óta nem nagyon akarja senki továbbképzelni – igaz, nem is nagyon maradt mit. Akkoriban már egészen más ambicionálta az elektronikus tánczenét: megirigyelve a nagy elődöket, ő is olyan státuszra vágyott, mint ami a rock- vagy a popelőadóknak kijár. Az „electronica” első vonala – olyan albumorientált előadók, akiknek zenéje élőben is működik – egy felfokozott pillanatig úgy tűnt, képes új rock and rollt teremteni, de a látszólagos lendület gyorsan alábbhagyott. Mára ezen előadók egy része feloszlott (Leftfield, Orbital), a többségük pedig az áttörést hozó első nagy dobása óta ugyanazt hozza, egyre fáradtabban (The Chemical Brothers, Fatboy Slim, The Prodigy, Underworld), az elektronikus tánczene pedig nagyon helyesen visszatért oda, ahová való: a partik közegébe. Mindeközben – amellett, hogy milliónyi irányzatra szakadt, amit képtelenség követni – eljutott oda, hogy saját múltját reciklálja, így nyitva saját maga számára előbb retro-futurista (lásd: electro reneszánsz, electroclash), majd egyszerűen csak retró korszakot (lásd az utóbbi két év acid house újjászületése). Sőt legújabban avval próbál új színben feltűnni, hogy más, kívülálló műfajok implantátumait ülteti magába. Ne kerteljünk: klasszikus rockzenével plasztikázza magát az elektronikus tánczene! Gondoljunk bele: a 2004-es év két legnagyobb klubslágere közül az egyik egy Stevie Winwood-hangmintára épül (Eric Prydz: Call On Me), a másik pedig címében, dinamikájában és fő riffjében is egy szőröstökű rockhimnuszra hajaz (Alter Ego: Rocker). A folyamat a másik irányból, amikor az indie-rock próbálkozott az elektronikával (a kilencvenes évek második felétől zajló dance-rock fúziós kísérletek), már elindult, és összességében – kevés kivételtől (Soulwax, LCD Soundsystem) eltekintve – eddig kudarcot vallott, kíváncsian várjuk tehát, mire jut a dolog az elektronika felől. És itt jön be a képbe a Daft Punk.

Thomas Bangalter és Guy Manuel de Homem-Christo duója gyakorlatilag kezdettől fogva a retró-vonalon mozgott: 1997-es első albumuk, a Homework az alapok – a funk, a diszkó, a chicagói house és a detroiti techno – előtt tisztelgett, illetve gyúrt belőlük hathatós amalgámot, a 2001-es Discovery pedig a hetvenes évek végi űrdiszkót neo-barokkosította lehengerlően. Ezek a lemezek, annak ellenére, hogy visszafelé mutattak, mégis előremutatóak voltak, ha másért nem, a stiláris bravúrok miatt. Aztán eltelik a szokásos albumok közötti négy év, jön 2005, és a Daft Punk előrukkol egy elektronizált hard rock lemezzel!

Ahogy az a Daft Punktól elvárható, a koncepciót most is tökéletesen végigvitték: a hangzás tökéletesen egyben van, a dinamika és a hangszeres megoldások a hard rockot imitálják (a valódi hatás kedvéért valódi hangszerekkel játszották fel a gitárok egy részét, a szintihangokat pedig szigorúan analóg masinákból varázsolták elő), és miközben az egész olyan, mintha 1983-ban hallanánk dzsemmelés közben egy AOR szupergruppot, a groove-oknak és az elektronikus utókezelésnek köszönhetően mégis nagyon mai mindez, és persze felismerhetően Daft Punk-os (itt vannak a védjegyek mind a vokóderes énektől a modulált gitárszinti-hangokon át a cut'n'paste-elt ritmusokig). Még a hatásmechanizmus is ugyanaz, mint a hard rocknál: egyszerűség, spontaneitás, nyersesség – a számok felütéssel nyitnak, bejön egy lényegre törő groove, aztán erre a főmotívum, minimál, javarészt a címadó sor ismételgetésében kimerülő szövegek, némi varia a fődallammal, és vége. Csak semmi cicó.

Csak az a baj, hogy ez így ebben a formában nem (sem) izgalmas. A koncepció ezúttal nem viszi el a hátán a zenét, a számok a felüknél unalmasak lesznek, a rockos „nóták” egyszerűen tényleg túl primkók (az olyan didaktikusan hatásvadász számok, mint a Robot Rock vagy a metálos Steam Machine kifejezetten cikik), a Discoveryn helyénvaló álnaiv, műanyag szintiballadák pedig itt egyszerűen nyálasak. A Technologic elektrodiszkója és a darálásával a már említett Rockerre hajazó The Brainwasher (ami furamód a Black Sabbath-féle War Machine-re emlékeztet) menti az összképet, ami azonban még így is csak egy félresikerült ötlet profi megvalósítását mutatja. A Daft Punk ezúttal sajnos tényleg visszalépett.


7/10