A 2003-as debütáló lemezt a zenekar egy művészbarátjának, Julio Venegasnak a halála ihlette – a sors kegyetlen fintora, hogy a mostani anyag zenei és szövegvilágára is rányomja a bélyegét egy közeli barát elvesztése: a Mars Volta effektfelelőse, Jeremy Ward az előző album megjelenése előtti napokban, 27 éves korában túladagolás áldozata lett. A tíz hónap alatt négy stúdióban rögzített második albumon a virtuóz gitáros-dalszerző géniusz, a Puerto Ricó-i származású Omar ismét társproduceri szerepet vállalt (a már az előző album keverésében is besegítő Rich Costey mellett), és ütőhangszeresnek bevette a zenekarban testvérét, Marcel Rodriguezt is. John Frusciante és Flea ezúttal is közreműködtek, de szerepelt vendégként egy számban a salsa legenda Larry Harlow is.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a lemezen egyetlen hetvenperces track szerepel majd, de végül öt tételből álló epikus szerkezet mellett döntött a zenekar: a latin és angol nyelvű címekkel ellátott tételek betűkkel jelölt részekre vannak felosztva (némelyik kapcsolatban is áll egymással, például a nyitó tétel első része, a Sarcophagi visszatér a lemez legvégén). A bizarr címekkel ellátott tételek közül szinte lehetetlen egyet is kiemelni, mindegyik szétcsúszottan egységes, egységesen szétcsúszott kompozíció – még a lemez egyetlen hagyományos száma, a hatperces The Widow című fülbemászó ballada is veszett effektmanipulációba kúszik át a dal felénél.

A nyitó tétel, a Cygnus... Vismund Cygnus monumentális kezdése szolid énekmodulálás után pattogós emo/HC dalként robban, szürreális szöveggel spanyol és angol nyelven, a mexikói származású Cedric mániákus énekével. A hihetetlen ritmusváltások, effektek és stílusugrások már-már dadaista jelleggel követik egymást – egy négyperces pszichedelikus kiállás után egyszer csak belép az ének vonósokkal, aztán visszatér a pattogós rész, és ekkor még csak a lemez nyolcadik percénél járunk!

A második tétel a már említett The Widow, de harmadik és negyedik, egyenként 13-13 perces tétel meghallgatása után nincs kétség: erről a lemezről lehetetlen hagyományos lemezkritikát írni. A L`Via L`Viaquez című darabban tisztelettel vegyes Santana-fricskát hallhatunk: az alapban salsa és húzós rock váltakozik (ismét mexikói akcentussal előadott, spanyol szöveggel), a Miranda That Ghost Just Isn`t Holy Anymore pedig egy négyperces horrorisztikus hangulatú ambient kezdés után emo balladaként folyik tovább, hogy aztán a lezárásban visszatérjen az első tétel D része, a Con Safo.

A java az ötödik tételre marad: az öt részből álló Cassandra Gemini egy 31 perces rapszódia, fuvolával és free jazz szaxofonszólóval, elborult kiállásokkal és kakofón verzékkel, valószínűtlen effektekkel és gerjesztésekkel, és lenyűgöző énekdallamokkal, Hammond orgona szólóval és bluesos gitárpilinckázással, a totális őrület és az igényes experimentalizmus határán egyensúlyozva.

Könnyen zavarba jöhet, aki megfelelő jelzőt akar találni a Mars Volta új lemezére – a „progresszív” és „iránymutató” szavak már rég elvesztették jelentésüket, a „jövőzene” nevetségesen hangzana, az „apokalipszis filmzenéje” meg nem fedi a lényeget. „Mindenféle kompromisszumtól mentes zene” – közhelyesen hangzik ez is, de talán ez lehetne a megfelelő.


9/10