A „nyolcvanas évek retró-flash” hosszabb ideje tart, mint azt valószínűleg bárki gondolta volna, ami azért is meglepő, hiszen ezt az évtizedet a könnyűzene egyik mélypontjaként szokás emlegetni. Volt már szinti-pop/electro-pop revival (lásd electroclash), MOR/AOR-sírhantolás (lásd a nyolcvanas évekbeli rádiós rockslágerek house-feldolgozásai), és az alternatív stílusok palettájáról is új fényt kapott néhány árnyalat, így a new wave, a no wave és a poszt-punk. Maradjunk ez utóbbinál, hiszen jelen kritika tárgya is ezzel hozható összefüggésbe. Az LCD Soundsystem ugyanis nem más, mint a poszt-punkot a diszkóval ötvöző amerikai producerpáros, a DFA saját formációja. Ha máshonnan nem, hát ez a három betű ismerős lehet például a Radio 4 és a Rapture lemezeiről, amelyeken producerként dolgoztak. A Rapture tulajdonképpen az ő gyereküknek is mondható, a nevenincs New York-i zajpunk zenekart ők katapultálták az ismertségbe azzal, hogy zenéjüket groove-beültetéssel kozmetikázták és a széles közönség számára szalonképesebbé tették. Érdekes momentum, hogy a két fél viszonyában pont az LCD Soundsystem miatt következett be törés, mivel a Rapture a Universalhoz akart szerződni (le is szerződött), míg a producereik nem, így ők végül az EMI-nál közöttek ki, akikkel egy lemezre szól disztribúcióban állapodtak meg. Ennek oka maga az LCD Soundsystem létének határozatlansága, hiszen amellett, hogy hobbi-projekt, hol egyszemélyes DJ-zést, hol öttagú élő zenekart takar a név. Akiket pedig alapértelmezésben jelent: James Murphy és Tim Goldsworthy, egy nagydarab, szakadt amerikai és egy kistermetű, szemüveges angol, akik nem is különbözhetnének jobban egymástól – és persze, hogy ez a varázsuk titka.

Murphy az indie/punk irányból jött, 12 éves kora óta játszik zenekarokban, főként dobosként. Olyan „őszinte” zenekarokkal vállalt közösséget, mint a Jesus Lizard és a Violent Femmes, az alter-színteret általában mesterkéltnek és visszataszítónak tartotta, így annak a perifériájára szorult, majd ki is szállt a zenélésből. Saját stúdiót épített (méghozzá nem akárkik, hanem Bob Weston és Steve Albini iránymutatásai alapján) és hangmérnökösködni kezdett, mellette pedig DJ-zésbe fogott. Ekkoriban ismerte meg Tim Goldsworthyt, aki egy teljesen más kultúrkörből, az elektronikus zenék világából való: ő a downtempo műfajban alapnak számító Mo` Wax kiadó társalapítója, dolgozott többek között David Holmesszal, az UNKLE-lel, a Primal Screammel. A két különc DFA név alatt kezdett együtt dolgozni producerként és remixerként, és így nevezték el saját kiadójukat is. A DFA-pedigréje igen impozáns, klientúrájuk a coolság tablója: Fischerspooner, N.E.R.D, Usher(!), UNKLE, Junior Senior, DJ Hell, Felix da Housecat (utóbbi kettő albumain Murphy énekesként működött közre), hogy csak a legmenőbbeket említsük, nem beszélve a kiadóhoz igazolt előadókról (jelenleg a Black Dice, a Juan McLean, illetve Delia Gonzales & Devin Russom tartozik a családhoz), akik a punk-funk/diszkó-punk élvonalához tartoznak.

Mindezek ismeretében, mit is várhatna az ember egy ilyen duó szerzői albumától (mert ez végül is az, habár Goldsworthy hozzájárulása a lemezhez homályos), mint azt, hogy coolabb a saját coolságánál, és hogy ez visszafelé sül el (mint az esetek többségében). Nos, az LCD Soundsystem annyira cool, hogy még ezt a csapdát is sikerrel elkerülték – trendek felett állva trendik, görcs nélkül! A cím nélküli bemutatkozó albumuk pedig „ráadásul” még állati pöpec is. Itt van rögtön a kislemezre is kimásolt Talking Head-es nyitódal, aminek az a címe és refrénje, hogy „a Daft Punk játszik a házamban” – mi ez, ha nem minden party animal és hálószoba-DJ legnedvesebb álma? Ez meg is adja az alaptónust, ami nagyjából életed legemlékezetesebb házibulijának a soundtrackje: lötyögés (a meghökkentő módon egészen T.Rex-es Thrills és a végén rapture-ös sikamikába torkolló On Repeat), egymásnak dörgölőzés és seggrázás (a Kraftwerket hangmintázó Disco Infiltrator), ereszd-el-a-hajamat diszkótánc (a lemez korai csúcspontjának számító Tribulations), bútortörő pogózás (az electro-punk Movement), és persze lassúzás (a beatleses Never As Tired As When I'm Waking Up), no meg hajnali bepunnyadás (a záró Great Release). Mindeközben megidéződik a nyolcvanas évek elejének groove-okkal operáló amerikai undergroundja (konkrétan a Tom Tom Club nevű Talking Heads-mellékprojekt és a zenéjében mindössze ütőhangszereket és basszusgitárt használó kultikus Liquid Liquid), Murphy pedig kiköpött úgy énekel (köpködve), mint Mark E. Smith (The Fall) – lehetne még sorolni a kapcsolódási pontokat és a hatásokat, de a zene minősítésében ennek itt nincs értelme, mert minden együtt egy önálló egységet, minőséget alkot.

Murphy tűnődött el azon egy interjúban az LCD Soundsystem-album megjelenése kapcsán, milyen érdekes, hogy ma a poszt-punk egyenlő a diszkóval. Annyit tennénk hozzá: és milyen jó!

(A lemezből érdemes beszerezni a limitált kiadású dupla változatot, amelynek második CD-jére feltették a korábbi LCD Soundsystem-kislemezeket, élükön a Losing My Edge-dzsel, ami gúnyt űz az a saját coolságukkal kérkedő, „én már akkor ott voltam” dumájú popzenei megmondó-emberekből – és közben pont ettől lesz nagyon cool.)


9/10