A hajlandóság mindkét oldalon megvolt: a nu metal legnívósabb termékei közé tartozó Linkin Park kiadott már hiphop előadók közreműködésével készült remixlemezt (Reanimation), Jay-Z pedig Rick Rubin rockguruval készítette karrierje egyik legjobb számát (99 Problems), és azzal sem volt semmi baja, hogy Beatles-hangmintákat pakoljanak rapjei alá (The Grey Album). Ezúttal a Linkin Park zenei agya, Mike Shinoda rakott össze a stúdióban LP- és Jay-Z-számokat, Chester Bennington újravett eltérő hangnemben egy-két énekrészt, hozzátett néhány vokált, aztán négy napra meghívták magukhoz Kaliforniába a New York-i rappert, hogy ő is újravegyen egy-két dolgot (a Jigga What rapjét például még az eredetinél is gyorsabb tempóban), majd a zenekarral együtt összepróbálják a hibrideket, s végül a negyedik napon, 2004. július 18-án egy félórás meglepetéskoncerten elő is adják őket a gyanútlan közönségnek a hollywoodi Roxy Theater színpadán. A koncertfelvétel lement a bootleg kultúra mainstreambe való átemelésére specializálódott MTV Mash műsorcsaládba tartozó Ultimate Mash-Ups első adásában, majd a négy nap eseményeit megörökítő dokumentumfilmmel és képgalériával együtt DVD-re került, a DVD pedig a stúdióverziókat tartalmazó hatszámos CD-vel egybecsomagolva a boltokba – és az eladási listák csúcsára.

A Rick Rubin által tető alá hozott Run-D.M.C./Aerosmith-találkozó (nyolcvanas évek) és a Judgment Night kollaborációk (kilencvenes évek) vonalába illeszkedő Jay-Z/Linkin Park-produkció (nulla-nullás évtized) kétségtelenül mérföldkőnek fog számítani, még ha Shinoda mixei nem is túl invenciózusak: nem tudja igazi szerves egységgé gyúrni az eredeti számok tömbjeit, inkább csak egymás mögé teszi őket. Ha a saját dalok énekrészeit nem igyekezett volna oly görcsösen odailleszteni, és a Linkin Parkból csak a mérnöki precizitású effekt-rockot meg a szigorú zúzást használta volna, kompaktabb lenne az eredmény, és a hangvételi különbség sem lenne szembeötlő. Így azonban több helyen is az: a 99 Problems és a One Step Closer összepasszításánál például Jay-Z magabiztos és gúnyos feka dumája („ha nem jössz ki a csajoddal, sajnállak, haver, nekem egy híján száz bajom van, de ribikkel egy szál se”) után rohadtul nem illik a Chester-féle „fehér fiú hiszti” („fogd be a pofád, ha hozzád beszélek... a kiborulás szélén vagyok”). Néhol azonban kifejezetten jól jön ki a lépés (például a Jigga What és a Faint keverékében), Jay-Z jelenléte pedig (például Jackson 5-hangmintára épülő Izzo esetében) megengedi, hogy a Linkin Park-fiúk beengedjék a stúdióba a humort, amit saját felvételeiknél eddig mindig az ajtóban hagytak (szintén Jay-Z jelenlétének köszönhető egy másik pozitívum is: az, hogy Shinoda ezúttal MC-ként kevesebbet hallható).

A DVD-re került koncertfelvételen sokkal jobban működik az összmunka, Jay-Z lazán funkcionál élő zenekarral is (ahogy már másik MTV-produkciója, a Roots-tagokkal felvett 2001-es Unplugged idején is bizonyította). Ennek a koncertnek az anyagát is nyugodtan odatehették volna a stúdióverziók mögé az audio-CD-re.


7/10