A Moszkvában született és ott klasszikus zenei tanulmányokban részesült Regina Spektor tízéves korában emigrált szüleivel – Ausztria és Olaszország érintésével – New Yorkba. Itt szintén bekerült egy konzervatóriumba, és addigi komolyzenei irányultsága kiegészült dzsessz és blues hatásokkal is. Az iskolában készített és magánkiadásban megjelentetett 2001-es bemutatkozás, a 11:11 még Mozart, Billie Holiday, Beatles és gyökérblues ihlette (bár már Mary Margaret O`Harára és Fiona Apple-re is emlékeztető) dalcsokor volt Regina bátran csapongó hangjával és zongorajátékával, amit csak egy basszusgitáros barát egészített ki néhol. A következő évben kiadott, borítójával Paul Simon 1972-es szólólemezét idéző Songs aztán a virulens New York-i anti-folk színtér (lásd még: Moldy Peaches, Adam Green) üdvöskéjévé avatta Reginát. Ezen a második anyagon már csak ő és a zongorája hallható, mégsem csupasz, sokkal inkább „belakott” a hangtér. A dalszerző-énekesnő a két lemez között megismerkedett Bob Dylan, Tom Waits és a Radiohead életművével, a lelkes rajongók – kritikusok ekkor még csak elvétve – pedig Joni Mitchell es Fiona Apple szintjét emlegették öntörvényű előadásmódja miatt (az élesebb nyelvűek pedig azt, hogy Tori Amos soha nem lesz képes ennyire eredeti lenni).

Regina igazi „felfedezése” a They Might Be Giants sessiondobosának, Alan Bezozinak köszönhető, aki egy koncertélmény hatására beajánlotta őt barátjának, Gordon Raphaelnek, a Strokes producerének. Közös európai turné következett a Strokesszal, és egy közös dal a koncerteken (Modern Girls And Old Fashioned Men), ami aztán a bevezetőben említett kislemez B-oldalára is felkerült. A New Yorkban és Londonban – természetesen Gordon Raphael produceri segédletével – rögzített harmadik Regina Spektor-albumon, az ironikus című Soviet Kitsch-en még mindig dominál a zongora+ének megszólalás, de ezúttal már alkalmanként kiegészül (az énekesnő által hangszerelt) vonóskísérettel, némi cselló-, gitár- és dobkörítéssel, a zaklatott Your Honor című kislemezdalban pedig a brightoni Kill Kenada punkzenekarral. Annak ellenére végig pozitív hangulatot közvetítő alkotás, hogy a Spektor lány meglehetősen neurotikus természetű, és annak ellenére végig felszabadult, önfeledt az előadásmód, hogy halálosan komoly dolgokat (is) tárgyal, magántitkokat is megoszt a hallgatóval. A szellős, levegős hangszerelés által pedig még inkább közel enged magához, még intimebb lesz az atmoszféra (melyet az apró nüanszok is segítenek, mint a lemezt nyitó lassú szívdobogás vagy Regina és kisöccse suttogó párbeszéde a „megcsókoltam az ajkad és vér ízét éreztem” kurjantással induló punk-attak előtt). A magának mindent megengedő (suttogó, sikítozó, hadaró, direkt hamis, affektáló, beatboxoló, hangutánzó, nyögdécselő), ezért szinte mindent közvetíteni képes énekhang gyakorlatilag már elvinné a produkciót, de még ott vannak a gyönyörű dalok is. Dalok a szerelemről, az álmatlanságról, a magányról, a barátságról, az elvágyódásról, a szénmonoxidról, költőkről, hajósokról, hétköznapokról, a világvégéről, vagy arról, hogy a világvége amúgy soha nem jön el. Dalok, melyek a legváratlanabb pillanatban csasztuskába váltanak, a zongora lehetőségeit maximálisan kihasználva ugrálnak a tempóban, vagy egyszerűen csak minimális eszközökkel okoznak maximális katarzist.


9/10