Amikor 2003 karácsonyán listavezető lett Michael Andrews és Gary Jules a Mad World című 1982-es Tears For Fears-dal 2000-ben rögzített feldolgozásával (mely a Donnie Darko katartikus zárójelenetét festette alá), már kész volt a TFF visszatérő albuma, így a teljesen váratlan siker csak megerősítette az újraegyesülés helyességét. Ekkor kellett volna megjelennie a lemeznek, pláne, hogy azokban a hónapokban egy válogatás-DVD is előkészítette a terepet (Tears Roll Down). Az eredetileg 2003 novemberére ígért Everybody Loves A Happy Ending album kiadását azonban az Arista cég egyre csak csúsztatta, s bár a teljes anyag már 2004 februárjában kiszivárgott az internetre, az áprilisra áttett megjelenésből sem lett semmi - a zenekarnak új kiadó után kellett néznie. A hányatott sorsú lemez végül csak 2004 szeptemberében látott hivatalosan napvilágot – de akkor még csak Amerikában (a Universal alá tartozó New Door cégnél, mely a régebben sikeres előadók új kiadványait elsősorban a régi katalógus további értékesítésének érdekében vállalja be). A hivatalos európai megjelenést 2005 márciusára lőtte be a Gut Records - ekkorra azonban a 12 számos eredeti anyag mögé már két bónuszdal is került (Pullin' A Cloud, Out Of Control).

A TFF zenéjében már akkor is ott bujkált a Beatles-harmóniák iránti rajongás, amikor kommersz, de nívós szinti-poppal (The Hurting – 1983), és akkor is, amikor kommersz, de színvonalas new wave/AOR keverékkel arattak (Songs From The Big Chair – 1985), az 1989-es The Seeds Of Love-on azonban végképp kibukott a Lennon/McCartney-mánia. A szétválás utáni Orzabal-féle TFF-lemezek (Elemental – 1993, Raoul And The Kings Of Spain – 1995) szóra sem érdemesek, Smith szólókarrierje dettó (sem a Soul On Board című 1993-as albumával, sem a Charlton Pettus társaságában alapított Mayfield nevű együttesével nem aratott sikert), úgy látszik, csak együtt ütőképesek (érdekesség, hogy a visszatérő albumon Pettus társszerzőként és zenészként is segítette őket). Ha nem is bátran, de kijelenthető: az eddigiek csak a felvezetést szolgálták, mind a dalok minőségét, mind a Beatles-párhuzamot tekintve. Persze soha nem lesz még egyszer olyan sikeres és népszerű a TFF, mint a nyolcvanas évek második felében, de az új lemez pillanatnyilag jobbnak tűnik elődeinél. Komplexebb hangszerelésű, jobban szól, mint a nyolcvanas évek kissé megkopott hangzású alkotásai (ezért volt a pillanatnyilag kitétel az előző mondatban), igazán fülbemászó és – már bocsánat – érzelemgazdag. Mintha nem is egy hosszú évekig néma formációt hallanánk, hanem egy megérett, fejlődése csúcsára jutott kommersz, de nagyon igényes, zongoradominanciájú popzenekart.


8/10