A szakadt déli suhancok nem képesek továbblépni? A debütálással eljátszották az összes jó lapjukat? Hogy akárcsak a Strokes, ők is maximum az első lemez gyengébb újrakiadására képesek? Nem, nem és nem. A három Followill testvér és unokafivérük kisujjból rázzák ki a rock'n'rollt, továbbá úgy tűnik, hogy tematikusan haladnak a rocktörténet újrahasznosításával is. A hetvenes évek közepi AOR-hangzás és CBGB-s pre-punk után most az évtized végének poszt-punk és new wave zenéjéből csippentettek egy kicsit sajátos southern-blues-boogie-rockjukhoz. Gyakori eset, hogy a második lemez szürkébb, erőtlenebb, erőlködősebb ismétlése az elsőnek, az ismét az Ethan Johns/Angelo producerpárossal készült Aha Shake Heartbreak viszont pont az ellenkező kategóriába tartozik: kiérleltebb, mélyebb, változatosabb (például több lassú részt is tartalmaz, és azokban is nagyon jó tud lenni), monumentálisabb, úgy, hogy közben a debütálásnál is tömörebb, velősebb (a fehér alapú borítóval ellátott lemez 35 perc hosszú, de a Where Nobody Knows bónuszdallal kibővített, fekete borítós brit kiadás is csak 37 és fél).

A beharangozó kislemezdalnak választott The Bucket tökéletes gitárcsilingelős rockhimnusz, a Taper Jean Girl zakatolása szállítja az album címadó sorát, a szintis-visszhangosított Milk kacsintás Angliának, a Softnak jól áll a korai Smiths-reminiszcencia, a Day Old Blues akusztikus pszichedéliája Gram Parsons kozmikus zenéjét juttathatja eszünkbe, és akkor meg ott a rengeteg posztpunkos utalás, basszusmenet. Ha lehet meg játékosabb a hangzás, a bajszától megvált Caleb hatásosabban játszik a hangjával, az örömittas előadás pedig úgy is megmaradt, hogy közben a fiúk kissé jobban megismerték a világot: ironikusabb, gúnyosabb lett a látásmód.


9/10