Bár a második Bridget Jones-film egyértelmű csalódás, hiszen megelégszik az első rész poénjainak tételes újrahasznosításával, a filmzenelemez izgalmasabbra sikerült, mint a három évvel ezelőtti. Szinte csupa sláger, egyrészt jól ismert eredetik (a hetvenes évekből a Bond-betétdallal képviselt Carly Simon, az ötoktávos Minnie Riperton, az életmentő Barry White és a 10cc, napjainkból pedig Kylie, Beyoncé és Joss Stone egy-egy szerelmes felvétele, továbbá egy beszívott dance-remix a Primal Screamtől, 1990-ből), másrészt pedig nagy sikerdalok feldolgozásai: Jamelia a Stop című Sam Brown-klasszikust énekli (nem sok invencióval, ráadásul az eredeti csúcspontját jelentő „nagy kitartott hang” nélkül), Amy Winehouse a Shirelles görlgrupp Will You Still Love Me Tomorrow?-ját (túl modorosan), Mary J Blige egy Elton John-balladát (csupán billentyűs kísérettel, klasszis módon), Jamie Cullum az Everlasting Love-ot (ügyesen, dzsesszes lassítású verzékkel, beinduló refrénnel), Will Young, a meleg popidol a Sade-féle Your Love Is Kinget (finoman), Sting pedig a saját We`ll Be Togetherjét (2004-es turnétársával, Annie Lennoxszal duettben). A két film zeneanyaga közti folytonosság érdekében erre a gyűjteményre is került új Robbie Williams-dal (a Greatest Hits albumról már ismert, közepes Misunderstood), de a pálmát – ahogy az elmúlt években már annyi más filmzenelemez (Big Daddy, Moulin Rouge, Zoolander, Shrek, I Am Sam) esetében is – Rufus Wainwright viszi el. A kanadai trubadúr ezúttal anyja és nagynénje, a folkkörökben legendás McGarrigle nővérek egyik dalát dolgozta fel Didóval és annak producer bátyjával, a Faithless-vezér Rollóval közösen, és még ez utóbbiak ellenére is képes katarzist kelteni: az I Eat Dinner (When The Hunger`s Gone) borzongató életkép az öregségről és a magányról. Bridget Jones rémálma.


7/10