A szép lassan levonuló „nyolcvanas évek nosztalgia” egyik legjelentősebb terméke, a Faint mindig is több volt sima szintipop-utánérzésnél. A nemzetközi áttörést hozó Danse Macabre (mely eredetileg 2001-ben jött ki, de Európába csak 2002-2003 fordulóján jutott el) már a harmadik lemeze volt az addigra kvintetté bővült zenekarnak, és azon minden addiginál jobban megmutatkozott, hogy az electroclash előadókkal ellentétben a Faintre elsősorban a nyolcvanas évek brit popzenéjének a sötétebbik oldala gyakorolt hatást. Mégis, az együttest besorolták a többféleképpen is nevezett elektropop-reneszánsz képviselői közé, pedig már akkor is több közös volt bennük a Rapture-rel, mint mondjuk a Fischerspoonerrel vagy a Ladytronnal. Nemcsak a gothic, dark hatások, de a rockosabb hangzás is elkülönítették a New York-London-Berlin tengelytől.

Mára az electroclash gyakorlatilag kimúlt, miközben a gothic-revival egyre nagyobb fordulatszámon pörög, így a Faint továbbra sem számít lejárt szavatosságú árucikknek. Az már más kérdés, hogy az új lemez nem feltétlenül jelent művészi előrelépést, noha a zenekar mindent megpróbált. Rögtön az első szám meglepő hegedűszóval indul, és többször is előjönnek még a vonósok az albumon, ami nem biztos, hogy szerencsés húzás: a Southern Belles In London Sing például a lemez egyik csúcspontja lehetne, ehelyett a vonósok new age-szerűen gagyi párosítása az elektropoppal kínossá teszi az egészet. A diszkópunkosan dübörgő basszusgitár már sokkal jobb ötlet, táncolhatóbbá és humánusabbá teszi a néha túlzottan is gépies alapokat. Az elektronika hangsúlyozott jelenléte ellenére a Faint továbbra is rockzenekar maradt, de olyan, amely táncolhatóbb zenét csinál, mint számos tánczeneinek kikiáltott előadó, még akkor is, ha számaik dühösek és nem is túl vidámak. A Wet From Birth tehát hozza, ami a Fainttől elvárható, de akiknek a Danse Macabre nem jött be, azokat ez a lemez sem fogja meggyőzni.


7/10