Valahogyan tételezni kellene, miben más ez az album, mint elődei, de annyira koherens, magától értetődő, és elragadó, hogy szinte fájdalmas elemeire szedni – sebaj. A legfülbeötlőbb az énekstílus letisztulása, Steve Von Till és Scott Kelly, akik a vokális prímet viszik, nagyrészt szakítottak az üvöltéssel: szavalás-szerű szövegmondás, elgyötört, de dallamos ének vette át a helyét. A dalszerkezetek egy Wish You Were Here korabeli Pink Floydot idéznek, de a zene szerencsére mentes annak modorosságától. A dinamikai változatosságot, tán ha akarnák, sem tudnák elhagyni ezek a zenészek, de az energikus ellenpontok nem a védjegyszerű törzsi zúzdák – azokat a Jungot zavarba hozó lélekmozzanatokat már nem, vagy nem úgy ébreszti a Neurosis.

A hangzás is finomabb, sokkal hangsúlyosabb szerepet kaptak Noah Landis billentyűs hangszerei és hangmintái – bizony, szemplerekkel és effektezett hangok garmadájával van dolgunk. A producer Steve Albini mester volt ezúttal is: nem igazán lehet elképzelni, hogyan szólhatna jobban ez a nyolc dal. Talán nem a harmónia volt a legjellemzőbb kifejezés, amivel megfoghattuk a Neurosis-soundot korábban, de most biztos, hogy nincs rá jobb szó. Egyensúlyban vannak az összetevők, minden hangfoszlány tökéletesen harmonizál zenei környezetével, ugyanakkor hallatszik, hogy ez nem kevés munkájába került a készítőknek. Attól, hogy kevésbé harsány, csöppet sem lett könnyebb vagy egyszerűbb a csapat zenéje, a nyolcperces Left To Wonder kiadós hipnózissal ér föl, ember a talpán, aki tudja, hol ébred a végén. Persze nyomban utána ott a mindössze ötperces Shelter, szellős akusztikus gitárra, moll harmóniákra épített valódi menedék, ami délies riffelgetésbe csap a végén - talán azért, hogy Jason Roeder dobos is kiélhesse magát egy kicsit.

A kontextus úgy lehet csak teljes, ha a sorlemezeken kívül figyelembe veszünk még legalább két, de inkább három tényezőt. Az első volna a 2000-es (tehát még az A Sun That Never Sets előtt megjelent) Sovereign EP, amely ha nem is ezt a megközelítést képviselte, de elszakadás volt az apokaliptikus „lávarocktól”. A második a nemes egyszerűséggel Neurosis & Jarboe címet kapott közös lemez a Swans legendás énekesnőjével: ennek a 2003-as kollaborációnak a hatása jócskán hallatszik a mostani The Eye Of Every Stormon (a nyitó Burn példéul nyugodtan lehetne folytatása annak, ami azon a lemezen a Seizure-rel végződött). A harmadik már inkább feltételezés: a Neurosis köpönyegéből előbújt – és a Neurosis-tagok által is nagy kedvencként emlegetett – Isis zenekar munkássága és zenéjének viharos fejlődése mintha visszahatott a tanítókra (ami nem is egészen érthetetlen, hiszen az Isis 2002-es Oceanic albumához foghatón szép, kerek és mély művet kevesen alkottak mostanában).


9/10